2017. június 28., szerda

Kirándulás ajánló: A Regéci vár



A Regéci várról való első emlékem, hogy a szüleimmel kiszállunk az autóból, és nekiindulunk megmászni a hegyet. Hosszasan menetelünk egy szántóföldön keresztül, és a hegy a várral együtt egyre távolibbnak tűnik… 

Azóta sem másztam meg Regéc felől. Helyette Mogyoróskát ajánlom, sokkal szebb az út; kényelmes tempóban, végig az erdőben lehet haladni. Szerencsére ezt a várat is elkezdték újraépíteni, és el is készültek a rondellával, sőt, a falakat is építik már az alaprajznak megfelelően. Kedvenc helyem a várban az a hatalmas szikla, amire oly sokszor felmásztunk, kihasaltunk, és úgy gyönyörködtünk a tájban (most már persze korlát van rajta). 
Zrínyi Ilona is élt a Regéci várban egy időben.

Álljon itt egy kis ízelítő az ő várrend-tartásából 1678-ból,

2017. június 26., hétfő

Az ölelés ereje


Ti is láttatok már olyan felhívást, ami ölelésre invitál? Több variációban is létezik. A „szükségem van…”-tól az „örömmel adom neked is…”-ig minden van a palettán. Alkalmazzák kísérlet, terápia és amolyan „társadalmi-hőmérő” gyanánt is.
Élőben még nem láttam ilyet, valahogy mintha ez nálunk, itt Európa közepén, annyira nem lenne divatos. Vagy túl merésznek, túl beavatkozónak, vagy nagyon is hétköznapinak tartjuk. Nem is tudom. Azt láttam, hogy bizonyos kultúrákban – például a múlt héten körbejárt amerikaiban – , ez a mi megszokott „szia-hogyvagy-puszi-puszi” helyett megy („hello-howareyou-hug”). Talán jobban rászoktak a műfajra arrafelé.
Nos, ennek az ölelésnek a spontán terápiás alkalmazásából kaphattam a közelmúltban egy nagy adaggal. Leírhatatlan veszteség ért,

2017. június 23., péntek

A kisgyerekek ezt is tudják


Egy ideje figyelem már, hogy a picik és az idős emberek között van valami különleges kötelék.
Az öcsém és köztem nagy a korkülönbség, már majdnem felnőtt voltam, amikor született. Három éves lehetett, amikor elvittük magunkkal vásárolni. Volt egy igen öreg nénike a boltban, teljesen kétrét görnyedve, egy botra támaszkodva próbált haladni. Öcsi hirtelen elengedte a kezem, és megfogta a néni kezét. A néni először meglepődött, majd elmosolyodott. Egyikük sem szólt egy szót sem, csak lassan haladtak. A búcsúzás is csak annyi volt, hogy összevillant a tekintetük.

2017. június 21., szerda

A lépcsőház


Már az utcafronti kapu is olyan ijesztő! Igazi nagy, századfordulós, belvárosi porta. A kilincset is alig érem fel. És ez nem volt másképp ötvenkét évvel ezelőtt sem; - nem nőttem egy centi sem azóta – gondoltam és a rossz érzések ellenére valami mosolyféle bukkant fel itt, belül.


De ez a mosoly csak felszínes volt, szinte kínos vigyor, mert a rossz érzéseim nem akartak visszakozni. Meg volt rá az okom. Temetésről jöttünk éppen. Meghalt a mama. Nem, nem az én anyám, az anyósom volt éveken keresztül, de már egy jó ideje ex-, és nem is szerettem igazán... Elváltunk a férjemmel, én a mamával sem tartottam a kapcsolatot.

2017. június 19., hétfő

Kisporos


Fülledt nyári délután. Park. Kissé elhanyagolt, kicsit ápolatlan. Amolyan ottfelejtett. Egyik sarkába valaki odavarázsolt egy újdonatúj csili-vili játszóteret. Kizárólag kicsiknek. Csupa fa és fém és védőburkolat. Szín és forma orgia. Igazán csinos. A kiskerítésen belül túlaggódó szülők és botladozó csöppségek. Kacagás és sírás, minden van itt, de leginkább egymásmelletti élet. Legfeljebb egy két nőcés „háténhogymegjártam” hallatszik, a két tiltás között (ne olyan magasra, ne olyan gyorsan, ne olyan lassan, ne bántsd, ne húzd, ne told, ne gyűjtsd, ne szord – végeérhetetlenül…), de sok felnőtt inkább a kütyüjét bütyköli (ha teheti).

Odébb leharcolt focipálya. Agyon használt kapuk, lerongyolódott védőháló és szálló por. Mert hiába a lepukkant állapot, a grund nem üress.

2017. június 17., szombat

Jónak lenni továbbra is!


Ma kora délután történt a Közvágóhídon:


A kisfiammal az 1-es villamoshoz igyekeztünk. Már a Rákóczi híd lábánál voltunk, amikor egy férfira lettem figyelmes, aki kétrét görnyedve "állt" az úttesttől nagyjából másfél méterre. Láthatóan nem volt jól.

Rengetegen elmentek mellette. A legtöbb elhaladónak elsiklott mellette a tekintete, többen ránéztek, majd elkapták a pillantásukat, néhányan pedig hosszabban végigmérték. Először én is továbbmentem: „Valaki majd megpróbál segíteni neki… Miért pont én állnék meg babakocsit tolva...” Úgy három métert haladtam, aztán lelassítottam, megálltam, visszafordultam. Fél percig figyeltem az emberek

2017. június 14., szerda

Rigófütty


Csend. Éjjel kettő vagy fél három. Mindjárt itt a hajnal. Már nem kell sokat várni a reggelre, és akkor indul a verkli. Akkor már nem kell a gondolatokkal küszködni. Tenni kell, vinni kell, hozni kell. A kezek feladata a gondolatáramot meg tudja fékezni. Valahogy eldugaszolja azt a csúszdát, amin megállás nélkül áramlanak lefele. Csak ez az őrületes csend ne volna. Talán mégiscsak jobb lenne valami nagyon forgalmas helyen lakni, vagy mondjuk a buli negyedben. Legalább a buszok járnának erre vagy a hajnali traktorok. Azt se bánná, ha a tűsarkú cipők bizonytalan kopogásán, a vidám kacajon és borízű gurgulázáson lehetne jókat bosszankodni. És nem lenne ez az üres csend. Talán egy kis hang lefékezné ezt az eszement gondolat-ringispilt.

És akkor megérkezett. Az első hajnali rigófütty.

2017. június 12., hétfő

Pillangóhatás




Szép elnevezés.
De nagyon-nagyon veszélyes folyamat. Egészen egyszerűre fogva az  apró, és látszólag jelentéktelen események világrengető hatását nevezik így tudományos körökben. Tele van az életünk vele. A magánéletünk is. Elejtünk egy szót, teszünk egy mozdulatot, valakin felejtjük a pillantásunkat vagy megveszünk egy könyvet a boltban.
Látszólag semmi különös; egyszerű, apró hétköznapi esemény. A következmények beláthatatlanok. Elindul egy változás. Néha észre sem vesszük, hogy a két esemény  között összefüggés van – és látszólag nincs is –, de ha elkezdjük firtatni, az út egyenes.
Bárcsak tudnánk előre,