Oldalak

2017. március 20., hétfő

Soha nem tudnék megütni egy gyermeket


Mostanság sok olyan olvasmányba futok bele nap mint nap a neten, ami arról szól, hogy a megengedő nevelés árthat a gyerekeknek, s még azt is olvastam, hogy egy tasli nem a világ vége, sőt használhat is esetenként… Ez elborzaszt; én egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy megüssem a gyerekemet. Pedig néha érzem mélyen - belül, hogy elindul a mozdulat, de rögtön csengve-bongva megszólalnak a belső harangjaim, hogy: Nem! Ezt nem! Ezt soha! … mert én igazán tudom milyen, ha egy gyereket megütnek. Tudom…

Szerelemgyerek voltam. Egy fellángoló szerelem gyümölcse. Az én szüleim kapcsolata az ellentétek vonzzák egymást tipikus esete volt. Összetalálkoztak és összefonódtak egy soha véget nem érő, perzselő csókba. Amiről csak ők hitték, hogy soha nem ér véget; mert a csók szertefoszlott és az egymás marcangolása maradt a hétköznapokra. Meg én. Megszülettem, de a szüleim nem nagyon értek rá velem foglakozni, el voltak foglalva egymással és a lehetetlen harcukkal. Egyiküket sem érdekelte az, hogy én mit szeretnék, hogy nekem mire van szükségem, csak vívtak – csörtéztek egymással. Nincs emlékem erről az első három évről – lehet, hogy ez jobb is így – meséltek nekem ezt-azt később, de emlékem… Nem, nincs semmilyen emlékem. Aztán a szüleim megunták egymást és a kisded játékukat és eldöntötték, hogy különválnak. Annyira sem voltam fontos, hogy miattam megpróbálják együtt… Mindketten elindultak a maguk útján.

A válás folyamán engem a bíró az apai nagyszüleimnél helyezett el. Ott teljes volt a család, ott volt a nagyanyám, a nagyapám és ott volt az akkor 16 éves nagynéném. Tekintélyes, tisztességes család, az való egy ilyen sodródó, senkinek sem kellő kisgyereknek. Sem az apámat, sem az anyámat nem érdekelte a sorsom, egyedül a nagynéném – mint ezt sok-sok évvel később elmesélte - gondolkodott azon, hogy talán mégsem ez a legjobb megoldás. Nyilván tapasztalatból tudta, hogy nem gyereknek való hely ez a „tisztességes család”. Ő tudta hisz épp menekült. Vitt volna magával, de 16 évesen, amikor végre a szigorú szülői felügyelet hirtelen felém fordult, ő kihasználta, kapta a kevéske cuccát és meglépett a bizonytalanba, még mielőtt bárki megállíthatta volna. Mit is kezdett volna egy hároméveskével egymaga. Én pedig maradtam. És rám szakadt minden. A nagyanyám tisztaság- és rendmániájának, az örökös maximalizmusának nem lehetett megfelelni még a legjobb igyekezettel sem. Semmiben nem tudtam elég jó lenni neki, mindenbe belekötött. Nagyapám, ahogy tehette, elmenekült, bele az újságba, zenehallgatásba, munkába; mindegy csak ne kelljen hallgatnia a jajgatásomat. Mert eleinte sírtam, jajgattam, tiltakoztam, mert a nagyanyámban nem volt könyörület. A fia elvette az első útjába kerülő szajhát, a lánya belevette magát a nagyvilági életbe, hát majd velem megmutatja! Ha kell, szíjat hasít a hátamból, de belőlem becsületes, tisztességes embert farag. Ha kell az életem árán is. Ütött mindenért. Nem kérdezett, nem magyarázott, csak odavágott. Nem érdekelték a nyafogásaim, se a sírásom, se az ordításom. Négy éven keresztül, megállás nélkül ment az egrecíroztatás, és senkit, se őt se senki mást nem érdekelt, hogy én mit érzek. Se az anyám, se az apám nem nézett felém. S ha mégis nagy ritkán, odafújta őket a szél, olyankor mindketten felváltva prédikáltak, hogy jónak kell lennem, mert különben megérdemlem a sorsomat… Így telt el négy keserves év.

Mikor hét éves lettem az apám új, most már sokkal megfontoltabb kapcsolatot létesített. Első ránézésre jóravaló asszonyt talált magának: fiatalt, szépet, nyitottat, aki felmérte a tarthatatlan állapotomat. Látta, hogy a „becsületes-tisztes család” minden, csak nem gyereknek való hely. Így miután összeházasodtak, addig kérlelte az apámat, amíg magukhoz vettek. A hivatalos eljárás végét ki kellett várni, de se a nagyanyám, se a nagyapám nem tiltakoztak a költözésem ellen, anyám pedig meg sem jelent a tárgyaláson. Egyszerűen nem léteztem a számára. Nyolc évesen, reményekkel telve pakoltam össze a kis motyómat, s közben pedig nagyon-nagyon szorongtam, hogy vajon mi vár engem az új helyen. Már lassan megszoktam, hogy senkit se érdekel, hogy én hogy vagyok, szinte átlátszó voltam, ezért fel kellett hívnom magamra a figyelmet, hogy észrevegyenek. Az első évben még az iskolában is többet voltam a büntetőpadban, mint a helyemen. Ilyen voltam, büntetni való. S ezt  nagyanyám soha nem hagyta, hogy elfeledjem. Aztán jött ez a nő az életembe, aki mintha akart volna tőlem valamit… De, hamar kiderült: már késő volt; bármennyire reméltem én már nem tudtam bízni benne, próbálgattam a határait… és ő nem tudott megküzdeni az általam teremtett helyzetekkel, előbb csak pofozott, aztán közölte az apámmal, hogy ő ezt nem bírja, és a keze sem. S jött előbb a fakanál, majd a vállfa. Ezek voltak a jól bejáratott eszközök. Az apám erre sem szólt semmit, s én már akkor nem sírtam. Dacból sem. Serdültem. Nagyon nehéz éveink voltak együtt.

Amikor tizenhárom éves lettem, kijelentettem, hogy anyámhoz akarok költözni. Huszonkét négyzetméteren lakott, de nem érdekelt. Elegem volt az apám családjának poklából, s ezt az utat, az anyámét még nem próbáltam. A bírósági eljárás után elköltöztem. Nem lett jobb és nem is bírtam sokáig. Talán tizenhat voltam, amikor egy kiadós verés során visszaütöttem. Elegem lett és úgy döntöttem kilépek. Összepakoltam a rongyolódó költözőtáskámat és odébb álltam. Rengeteg sok mindent kipróbáltam azóta, és fura módon halmoztam a bántalmazó kapcsolatokat, míg az egyik után összehozott a sors - és a rendőrség - egy jogásszal, aki pszichológushoz irányított. Utána sokáig dolgoztunk együtt azon, hogy változtatni tudjak az életemen és most sem vagyok kész teljesen; de van egy gyermekem, van egy kielégítő-védelmező kapcsolatom és van hitem, hogy tudok majd elég jó szülő lenni.

Egy gyerek próbálgatja a határokat, az enyém is - és néha elindul bennem a régi minta, de mindig idejében meg tudok állni. Soha nem tudnék megütni egy gyermeket. Én igazán tudom, hogy milyen az, ha megütnek egy gyereket. Tudom! … és nem tudom elképzelni, hogy használna. Soha.


Lejegyezte egy kedves vendégünk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése