Mókus őrs és egyéb vidámságok

A fekete fehér fotó hirtelen ugrott elém a világhálón böngészve. Gyerekkori barátnőm, szomszédom és távoli rokonom egy személyben, Ági osztotta meg. A HÁZUNK!!!  Váratlan látványa emlékek özönét zúdította rám. A 4 emeletes épület közvetlenül a főutca mellett, a maga 3 lépcsőházával, üzleteivel és a sok gyerekkel a lehetőségek tárháza volt.

A fotón még látszik a macskakő, ami az úttestet borította. Mire iskolába mentem, ezt fölszedték és leaszfaltozták, de a kép láttán beugrott az az érzés, ahogy babakocsiban ülve tolnak át rajta, és úgy zötyögök, hogy az felér egy agyrázkódással.

A házbéli gyerekek 2 csoportra tagolódtak, kor szerint. A nagyobbak, köztük a bátyám is, a Mókus őrshöz tartoztak, (saját maguk találták ezt a fantáziadús nevet) és a kedvenc padjukon üldögélve beszélték meg a legújabb zene és farmer divatot
. Ez utóbbi főleg a Trapperre és a feketepiacon vett némely ritka nyugati darabra korlátozódott.

Mi – a kisebbek (bármiféle elnevezés nélkül) – vígan tobzódtunk a ház körül. Volt focipályánk is, egy befüvesített terület a ház és a szolgáltató ház között, ahol kis fák helyettesítették a kaput.  Ezt minden oldalról járda vette körül, így kiválóan lehetett körbe-körbe tekerni pedálos autóval, biciklivel, rollerrel, vagy kétsoros, műanyag kerekű görkorival. Kaptam egyszer gumikerekeset, ami már tényleg nagy szám volt, de - már ki tudja mi okból - jó pénzért túladtam rajta.

A lépcsőházak alatt végig pincerendszer volt, valóságos labirintus. Ez nagyon jól jött a bújócskázáshoz, mert hangosan dobogva le lehetett viharzani a hunyó mellett, hogy aztán teljesen máshol bújjunk el.

A főutca szomszédságában is sok lehetőség rejlett. Egy helyen, ahol a szemben lévő szolgáltatóház boltjainak a raktára nyílt, csak egy kirakatféle választott el minket a nyüzsgő utcától. Egy üveges vitrin, amely mellől kilesve lehetett látni mikor jönnek épp fiatal nők vagy lányok gyanútlanul. Ilyenkor jeleztünk a fiúknak, akik kiszáradt békát dobtak eléjük a vitrin alatt, és mikor véget ért a sikítozás, akkor visszahúzták a lábára kötött madzagnál fogva. Persze a pénztárcás trükközés is gyakran ment, csak a kuncogás volt áruló jel, mikor már nem bírtunk magunkkal.

Egyik délután eltűntünk, Erdődi Zolika meg én. Persze csak a többiek számára tűntünk el, a valóságban nagyon is jól éreztük magunkat egy szomszédházbeli kis srácnál. Kipróbáltuk a játékait, az anyukája készített nekünk szendvicset. Mikor elköszönve kiléptünk a lépcsőházukból, a bátyjainkba ütköztünk és 2 nagy pofonba. Akkor még nem volt divat a liberalizmus a gyereknevelésben. Először ütöttek, utána kérdeztek. Persze mindenki a saját kistesóját vette kezelésbe. Így rögtön átéreztük aggódásuk mértékét is.

Emlékezetesek maradtak még a nyár esti végtelenbe nyúló tollaslabdázások. Ezt a parkolóban műveltük, ahol nem volt nagy a forgalom, és a végén már úgy ránk sötétedett, hogy alig láttuk a labdát. Sorra hangzottak fel az erkélyekről a szülői hívó szavak, először szépen kérve, majd türelmetlenül, végül fenyegetőzve, hogy menjünk már haza.

Néha hűtlenek lettünk a ház közvetlen környékéhez. Például ha igazán jót akartunk görkorcsolyázni, átmentünk a szomszédos Lenin szoborhoz, mert ott márványlapok voltak lefektetve, azon aztán lehetett suhanni. Egyszer egy idősebb férfi ránk szólt, hogy ne itt korcsolyázzunk a szobor körül, mert ez nem illendő. Céltudatos kisdobos módra megfeleltem neki, hogy Lenin szerette a gyerekeket, és ő biztosan nem zavarna el minket.

A mindenféle nyakatekert ideológiák ellenére – így visszanézve - jó volt abban a korban gyereknek lenni.  

Lejegyezte kedves vendégünk: Piros Évi

A kép CC forrásból, csupán  illusztráció