Oldalak

2016. április 6., szerda

Titkaim

Nemrég olvastam itt a Gubancbon: az egyik szerkesztő felülvizsgálta, mit is lehetne kezdeni a titkaival. Végül úgy döntött: egy Privát kiállításban megmutatná őket. Ez mekkora ötlet!!! Teljesen magával ragadott az írás. Karinthy sorait juttatta eszembe: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Fantasztikus. Nem is értem, ez nekem miért nem jutott eddig eszembe?!

Milyen izgalmas lenne látni a kiállítást - azaz a titkaimat - megszemlélők arcán a reakciókat:
az elnéző mosolyt (milyen esendő is az ember!)
az eltöprengést (mi minden történik másokkal!)
a megkönnyebbülést (lám-lám: nem csak az én lelkiismeretemet terheli ilyesmi!)
a zavart (ez teljesen távol áll tőlem!)
a rácsodálkozást (ez akár az én titkom is lehetne!)
a megdöbbenést (na, ne, de tényleg, ez már sok!).


Persze mindezt a legnagyobb titokban tenném, hogy még véletlenül se jöjjön rá senki, hogy az én titkaimról van szó. Talán az lenne a legjobb, ha teremőrként tevékenykednék, pontosabban őrködnék az egyik teremben, mondjuk parókában és napszemüvegben. A baj csak az lenne, hogy nem lehetnék így mindenütt jelen. Gondolkodhatnék nyitáskor, hogy most a gyerekkori csínyek vagy az erotikus fantáziák termébe helyezzem aznap a székemet. Mégiscsak célszerűbb lenne esténként, zárás után, végignézni a rögzített felvételeket, mohón kutatva a látogatók arcát, magukra ismertek-e, megbocsájtottak-e, meghatódtak-e, viccesnek találták-e. A hab a tortán persze nem lenne más, mint a vendégkönyv. Estéről estére úgy falnám, mint egy folytatásokban megjelenő regényt. De még attól is izgalmasabb lenne, mert nem lenne más, mint a titkaim által kiváltott reakciók írásos formában. Sőt: kritika közvetlenül a közönségtől, esetleg megtoldva egy-egy történettel, kiteregetett titokkal. Kapnék én ott hideget, meleget, ebben biztos vagyok! De mit kezdenék az ilyen beírásokkal: „Itt jártunk. Berti és Maca” ?

Mikor eljönne az időszaki kiállítás vége, mert állandóról persze szó sem lehet, újabb titkot kellene a többihez sorolnom: hogyan próbáltam mások fejében kutakodni puszta öncélú kíváncsiságból. Aztán lassacskán rádöbbennék: hiszen nincsenek is már titkaim. Ha névtelenül is, de kiteregettem őket. Mit tehet ilyenkor az ember? Hát gyárt újabbakat.


lejegyezte kedves vendégünk, Piros Évi

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése