… mit tennék a titkaimmal én?

Megőrizném. 

De tényleg! Kiállítás a saját titkaimból? Soha! Én biztos nem állítanám ki őket, és nem lenne vendégkönyv sem, amibe olyan emberek írhatnák le véleményüket, akik nem is tudhatják mit éltem át, mit éreztem akkor és miért lett abból az eseményből titok. Mert titkaim nekem is vannak, mint mindenkinek, hiszen titkok nélkül nem élet az élet.  

Ha gyermekkorom apró titkaira gondolok, még mindig mosolyognom kell. Titkok révén, ott és akkor találtam rá például az öngyógyítás lehetőségére és erejére. Ha beteg voltam, írhatott nekem a kedves doktor bácsi bármilyen csodaszert, soha nem szedtem be. S ezt egyáltalán nem a polgári engedetlenség jegyében tettem. Egyszerűen maga
a látvány is elég volt ahhoz, hogy a nyelvem hegyétől a garatomig érezzem a förtelmes ízt. Így a gyógyszer, miután édesanyám a kezembe adta a pirulát, illuzionistákat megszégyenítve jutott el a szobám cserepes növényének földjébe.  A virág szépen fejlődött - bár azt, hogy milyen lett volna a sok antibiotikum nélkül, nehéz megmondani.

Természetesen vannak olyan dolgok abból az időszakából is az életemnek, amin nem mosolygok, sőt a mai napig szorongással, fájdalommal töltenek el. S aztán a titkok velem együtt nőttek, akárcsak azoknak a személyeknek a tábora, akik semmilyen körülmények között nem tudhatták ezeket meg.

Titok vagy kegyes elhallgatás? Milyen keskeny a két fogalom között a határ és mennyire összecsúsztathatóak!

Sajnálom, nem hiszek a mindent felülíró őszinteségben! Akkor inkább a ki nem mondott szó, a mélyen elrejtett tett, hívjam bár őket titoknak. Mert jobban szeretem magam és környezetem annál, hogy egy-egy szembesülés után lássam arcukon a döbbenetet, fájdalmat vagy a megvetést. Itt a magyarázatom: nem akarok fájdalmat okozni, sem másnak, sem magamnak. Önzés?  Szerintem nem, inkább a védekezés felsőfoka…

Titkaim voltak és lesznek. És titkok maradnak! Nem állítom ki! De megőrzöm magamnak. Ki tudhatja meg? Soha, senki! Ettől titok a titok.

lejegyezte tintaflinta