Az én Párizsom

Párizst lassan szerettem meg. Franciaországot, a vidéki részeket már korábban szívembe fogadtam. Párizsról tudtam, hogy sokan csodálják, szeretik, sőt, egyenesen rajonganak érte, de azt sokáig nem értettem, hogy miért. Amikor először ott jártam, megnéztem a „must see” dolgokat, és persze, tetszettek, hát hogyne, hiszen tényleg gyönyörűek voltak. Ellenben nem tudtam – akkor még – mit kezdeni a metró piszkosságával, az utcán köpködőkkel, a franciás arrogancia megnyilvánulásaival, azzal, hogy a taxis, ha nincs kedve, nem jön ki egy adott belvárosi kerületbe, mert nem akar az egyirányú utcákkal bajlódni.

Tetszett a versailles-i kastély kertjében való piknikezés, a pékségekben terjengő friss illatok, a finom ételek, a sokféle, színes ruhába öltözött, messziről érkezett ember, de ez utóbbi is sok volt nekem eleinte. 

Sokadik alkalommal utaztam Párizsba decemberben. Nem számítottam semmi különösre, csak látni akartam a karácsonyi fényeket egy ilyen megacity-ben, érezni az ünnepi hangulatot, és együtt lenni a barátaimmal. Életem harmadik legnehezebb éve volt a tavalyi, az otthonom már nem volt az otthonom, és azt sem tudtam, hogyan leszek képes túlélni a szeretet ünnepét akkor, amikor az én életemből épp kiköltözik ez a fogalom. 

Mégis, minden várakozásomat felülmúlóan ez a néhány, sírós-nevetős, közösen élményszerzős nap azt az otthon érzést adta nekem, amit már régen nem tapasztaltam. Sosem fogom elfelejteni a kis külvárosi, focimeccs nézős kocsmában a kedves kocsmárost, aki türelmesen kipakolja elénk a hűtő tartalmát, hogy megmutassa, milyen gyors ebédet tud a három éhes lánynak sebtiben elkészíteni. Amíg élek, nevetni fogok, és játszani fogom a közös prom… index játékunkat (játékszabályokért tessék a szerkesztőkhöz fordulni). Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy Párizsban töltött reggelen képes leszek rajzfilmet nézni reggelizés előtt-közben-után, ahelyett, hogy rohannék, nehogy lemaradjak valami látnivalóról. És azt főleg nem, hogy ez mekkora (könnyes) boldogsággal fog eltölteni, mert azt érzem, hogy ott ülök a pillanatnyi családommal a kényelmes konyhában – nappaliban, és együtt vagyunk.

És ekkor jöttem rá. Ha valahol igazán otthon tudom érezni magam, akkor azt a helyet megszeretem. Így lett a szívem csücske Oaxaca, Antigua, Arequipa, München, Hamburg, Csíkszereda, és a Zemplén (meg még sokan mások). Otthon attól érzem magam, hogy olyan emberek vesznek körül, akikben megbízom, akiknek a társasága feltölt és ellazít, akik enni adnak (hát ez van, én nem főzök), akikről tudom, hogy gondomat viselik, ha valami történik velem (pl. megvarrják a pizsamámat, vagy képesek az éjszaka közepén, amikor szokás szerint félálomban kimegyek a mosdóba, hangosan kikérdezni, hogy minden rendben van-e :-)). 

Így lett számomra vicces és egyedi, hogy a pincérek időnként kommentálják az ételválasztást, hangosan puffogva, ha szerintük nem a legjobbra szavaztunk, vagy az a számomra felfoghatatlan dolog, hogy 4 és 7 között nincsenek nyitva az éttermek, hogy az emberek az Operában az akármilyen ruhájukhoz (mert turistaként nem mindig tudunk színházi ruhát magunkkal vinni) a folyosón eszik meg a behozott pizza szeletüket, és ez így rendben van, hogy a kávé csapnivaló, ezért végre már nyílt néhány olasz kávézó is, hogy a helyi bkv (azaz pkv) irodában a nagydarab lány mosolyogva magyarázza, hogy épp melyik útvonalon sztrájkolnak, és örül, hogy hozzá fordultunk, mert ő mégis szebb, mint a jegykiadó automata. És így kezdtem el mérhetetlenül tisztelni, hogy a metróban szinte kizárólag a szórakozásról szólnak a plakátok, hogy az idős párok vasárnaponként étterembe mennek, szépen felöltözve, a hölgyek kisminkelve, és hogy ez a nép hogyan tud felhőtlenül örülni az életnek, bármi történik is. Az én Párizsomat egy szóval tudom jellemezni: stílus.

lejegyezte: Szemfény