Ideiglenes befogadás 1.

Micsoda??? Ideiglenesen... egy kutyát? Mire jó ez? Nem sajnálod, amikor el kell engedni? - kérdezik tőlem sokan. Kicsit megosztó a téma tudom. Van, akit megérint, érdekel és van, akit hidegen hagy teljesen, mondván, amíg emberek alszanak az utcán addig minek a felhajtás egy kutyáért. Sokféleképpen lehet ezt szemlélni, én most a saját szemüvegemen át fogom.

Rajongok a kutyákért, kiemelkedően egy fajtáért, erről írtam korábban „Az ember és az ő legjobb barátja” cikkemben.  Ez a fajta a magyar vizsla. Megjelenése, kifinomult testtartása, értelmes szemecskéi, hosszú puha fülei, vizslagúnyája - ami még felnőtt korban is redőkben összerendeződik az álla alatt - és legfőképpen őszinte rajongása az ember iránt, engem teljesen megbabonáz. Nem olcsó mulatság egy törzskönyvezett magyar vizslát tenyésztőtől hazavinni, de még a szaporítók is megkérik az árát. Mégis rengeteg kerül utcára a magyar vizslákból (is).

Instant szerelem, avagy miért vigyázzunk a parmezán sajttal

1.  fejezet

Először a mozgásába szerettem bele. Olyan volt, mint egy ragadozó nagymacska, villámgyors, laza és ruganyos. Nem, mégsem volt olyan. Hiányzott belőle a lustaság. Bár a kényelmet azért szerette, mint később kiderült. 

2. fejezet

Később feltűnt, hogy számít neki az idő. Igazán számít. Ha várnom kellett rá, nem győzött bocsánatot kérni, még akkor is, ha nem az ő hibája volt, vagy nem lehetett kiszámítani, hogy mikor ér a megbeszélt helyre. Gyors volt, mégis megvárt, ha kellett, és soha nem siettetett. 

3.  fejezet

Figyelt rám, és érdeklődött. És ez valódi figyelem volt: az a fajta, amikor valaki napok múlva is vissza tudja idézni, hogy miket meséltem. Sőt, rákérdez, hogy mi hova változott, van-e fejlemény. Odafigyelt, hogy amikor

Szoknya kerestetik!

Ruhákat vásárolgattunk a hétvégén, mondván …”megint nőtt a gyerek”. Külön igények fogalmazódtak meg. Ezek egyszerűnek tűntek, mégis nagyobb fába vágtuk a fejszénket, mint gondoltuk. Egy órányi válogatás után arra gondoltam, hogy feladok egy hirdetést, hátha előkerülnek azok a dolgok, amiket kerestünk.

Valahogy így:

Kedves tini-nőcis ruhadarabok, mélyen tisztelt publikum!

Fiatal, prepubertás korban lévő, lányként funkcionáló egyén keresi hozzá illő szoknyáját, harisnyáját. Olyat, ami nem kislányos, nem kivágott és nem is felnőttes. Olyan tinis-nőciset. Kérem, ne tegyék ezt ezzel a korosztállyal, hogy nem találok, csak nadrágokat az üzletekben. Bevallom, időnként jólesik a nadrág hideg téli estéken…… de tavaszodik.

El-újságolom

Kiváltságosnak érzem magam. Amikor nagy ritkán a városba tömegközlekedéssel megyek, napom a Pöttyös utcai metróállomásnál kezdődik. Ez a belvárosba vezető utam első állomása.

 

A Pöttyös utcai metróállomás csarnok része nagyon fontos állomása a napomnak, ugyanis a hangulatom megalapozása a közösségi közlekedés világához itt történik. Na de vajon mi a fene történhet egy metróállomás csarnokában, amivel máshol nem találkoztam eddig? Nézzük csak. Rajtam kívül egy rövid idősávban legalább ötvenen közlekednek ugyanazzal a céllal, mint én. A-ból eljutni B-be. Most biztosan azt gondolja a kedves olvasó, hogy aluljárózenész vagy egy jegyellenőr aranyozza be a napomat. Hát csalódást kell, hogy okozzak. A jó hangulatom részben a BKV-nak, részben pedig egy újságos standnak köszönhető. Fura, mi?

Bikini part

Idén melegebb éghajlaton töltöttük a téli szünetet. Fehér homok, pálmafák, türkiz víz, idill egy zsebkendőnyi szigeten. Első nap a házigazdánk gyorsan körbevezetett minket, megmutatta a helyi nevezetességeket és a partot. Ez itt a „bikini beach” - mutatott rá a nem egészen harminc méteres partszakaszra, felállította nekünk a fehér napernyőt, ahova kértük, majd sietve távozott.

Az utazástól kicsit fáradtan szemlélődtünk, sétálgattunk a parton és értetlenül néztük a strand két végén heverő kerítés-félét, ami a parton és a vízben leborulva csúfította a látványt. Vas oszlopok betonba öntve és közte egy árnyékoló háló kihúzva. Hát ez meg minek??? Kit véd meg kitől? Aztán pár nap alatt leesett a tantusz.

Valaki meghalt bennem

Valaki meghalt bennem elmúlt éjjel. Valaki, akit megcsaltak, megaláztak, kihasználtak, valaki, akinek hazudtak és ezt nem vette észre. Valaki, aki bízott, elégedett volt az életével és azt hitte, jól van. Gyötrelmes a halál. Nem készít fel minket senki, milyen, amikor a lélek kiszáll a testből és soha többé nem tér vissza. Magányosan halunk meg. Régen készültek erre, tudták, hogy bármikor meghalhatunk. Jöttek a siratóasszonyok és szépen átsegítették a lelket a túlvilágra. Ma nem segít senki.

Tegnap éjjel megszületett bennem valaki. Egyedül van, tudja, hogy nem bízhat senkiben, csak magában. Meg kell erősödnie a lélektöredéknek, aki most született, de máris sokat tud. Talán túl sokat is hozott magával a múltból, az őseitől, a harcos asszonyoktól, akik szintén egyedül voltak és nem bíztak. Rajta a sor, hogy visszaadja az elveszett tartást, hogy megerősödjön, megkeményedjen és felkészüljön rá, bármi jön is. Nem bánthatja senki, mert nem enged magához közel senkit. Magányos lesz, de ő erre felkészült, ez az ő lételeme. Sok életen át tanulta ezt.

Nem fél a magánytól, nem fél az élettől, nem fél a haláltól.

lejegyezte: egy kedves vendégünk

Antivalentinnapista vagyok

Bevállalom. Kifejezetten utálom a Valentin napot. Nem értem, így nem tudom elfogadni. Vajon miért? Mert olvasatomban egy napra korlátozza a világ szeretet/szerelem ünneplését. Mi ez, ha nem korlátokkal teli, üzleti „értékteremtés”-hez való hozzásegítés? Tehát sok-sok üzlet plusz forgalmához önként és dalolva asszisztálás.

Hát nézzük, mit eredményez február 14-e:

• pillanatnyi érzelmeink kimutatását
• lustaságot (hiszen az év 364 napján is ki lehetne mutatni)
• üzleti hasznot (karácsony után a második legnagyobb haszonszerzési lehetőség)
•  társadalmi vakságot (új szokások átvétele úgy, hogy nem tudjuk pontosan mit takar, de mivel más is megünnepli, ezért mi is).
• lényegvakságot (nem tudjuk mi a fontos az életünkben)

Ha úgy nézem, akkor a Valentin nap nem más, mint az érzelmeink kimutatásához valamiféle alibi. Az alibinkért pedig képesek vagyunk fizetni? Ez olyan, mint a krimikben, amikor fizetünk az alibiért. Ez milyen már?

Valentin, te drága!

Éppen 13 és ¾ éves voltam, mikor, (nem véletlen az időzítés), elolvastam a 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplóját. A könyvből a legmélyebb nyomot az a bizonyos Valentin nap hagyta bennem. Soha nem hallottam róla azelőtt, mivel nálunk még nem csak, hogy ünnep nem volt, de még beszédtéma sem. Adriantól megtudtam, hogy ezen a napon náluk (az angoloknál) a reménytelenül szerelmesek és titkos csodálók megvallhatják végre szerelmük tárgyának vonzalmukat. Ez tehát a titkos vagy kevésbé titkos, névtelen vagy névvel ellátott levélküldések ideje. És ezt én fenemód irigyeltem. Elképzeltem, milyen érzés is lehet levelet, verset kapni titkos hódolótól, esetleg többtől is egyszerre. És nálunk ez miért nincs?

Teltek az évek és meg is feledkeztem Valentinről. De a rendszerváltás után lassacskán beszivárgott hozzánk több más nyugati hatással egyetemben. Csak nem teljesen úgy, mint ahogy azt én képzeltem. Nem az iskolások közt terjedt el, hogy ez az a nap, mikor nem ciki bevallani a vonzalmat a nagy Ő-nek, sőt majdhogynem kötelező; hanem a virág- és ajándékárusok kirakatában kezdtek pompázni az erre az alkalomra ajánlott kis kedvességek.

Elcsúfított életek

Először pár éve egy magazinban találkoztam a jelenséggel és teljesen lesokkolt. Savmarta hegekkel elcsúfított asszonyok, lányok fotói sorakoztak oldalakon keresztül, színesen, élénken, megdöbbentően. Sokszor csak a csillogó szempár utalt arra, hogy a most teljesen eltorzult massza valamikor egy nő arca volt. Némelyik képen anya és kislánya együtt szerepelt, mindkettejük fején színes selyemkendővel és mindkettejük arcán ugyanannak a gyalázatnak a nyomaival.

Becsuktam az újságot, nem bírtam nézni a képeket. Őrületes düh kerített hatalmába. Ismét az a tehetetlen düh, ami az emberi butasággal szemben támad bennem és amit nem bírok elviselni. Az a düh, amikor ordítanék, mert nem értem és nem is akarom elfogadni ami történik.

Rendhagyó - páratlan karácsony

Rendhagyó azért is, mert csak most írok róla. Páratlan, mert mindketten pár hónap különbséggel pár-hagyottan értünk el a karácsonyhoz. De mi, mint árvagyerekek ketten – azaz - párban voltunk. És mert páratlanul páratlan karácsonyunk volt. A karácsonyérzés vagy hangulat így érdeklődés hiányában elmaradt. Hogy jó vagy rossz-e, az karácsony végeztével kiderült, de hogy ilyen még nem volt eddig, az biztos. Hogy lesz-e?

Néhány jelszóval azért felszerelkeztünk, ha már az eddigi szokások és családi hagyományok most nem segítettek. Az egyik jelszó az volt, hogy senki ne legyen egyedül. A másik, hogy töltött káposztát kell főzni. A harmadik, hogy a karácsony semmiképp nem karácsony fenyőfa nélkül. Ennyi volt biztos, a többit rugalmasra „terveztük” – ahogy jön. Ez végül azt jelentette, hogy folyton vagy korcsolyázni vagy moziba vagy karácsonyi vásárba kellett menni, esténként igazábólszerelem-es és holiday-es filmeket kellett nézni (cinikusan azért könnyebb volt). Ja és földönalvók lettünk, mert a régi ágynak mennie kellett, s ugyan az új matracot sikerült megvenni december 19-én, de a szállítást már csak az új évre vállalták. Egy új ágykeretben kicsit kényelmetlen lett volna aludni matrac nélkül. Szóval gerinckezelés  vagy karbantartás

Az én Párizsom

Párizst lassan szerettem meg. Franciaországot, a vidéki részeket már korábban szívembe fogadtam. Párizsról tudtam, hogy sokan csodálják, szeretik, sőt, egyenesen rajonganak érte, de azt sokáig nem értettem, hogy miért. Amikor először ott jártam, megnéztem a „must see” dolgokat, és persze, tetszettek, hát hogyne, hiszen tényleg gyönyörűek voltak. Ellenben nem tudtam – akkor még – mit kezdeni a metró piszkosságával, az utcán köpködőkkel, a franciás arrogancia megnyilvánulásaival, azzal, hogy a taxis, ha nincs kedve, nem jön ki egy adott belvárosi kerületbe, mert nem akar az egyirányú utcákkal bajlódni.

Tetszett a versailles-i kastély kertjében való piknikezés, a pékségekben terjengő friss illatok, a finom ételek, a sokféle, színes ruhába öltözött, messziről érkezett ember, de ez utóbbi is sok volt nekem eleinte. 

Sokadik alkalommal utaztam Párizsba decemberben. Nem számítottam semmi különösre, csak látni akartam a karácsonyi fényeket egy ilyen megacity-ben, érezni az ünnepi hangulatot, és együtt lenni a barátaimmal. Életem harmadik legnehezebb éve volt a tavalyi, az otthonom már nem volt az otthonom, és azt sem tudtam, hogyan leszek képes túlélni a szeretet ünnepét akkor, amikor az én életemből épp kiköltözik ez a fogalom. 

Mégis, minden várakozásomat felülmúlóan ez a néhány, sírós-nevetős, közösen élményszerzős nap azt az otthon érzést adta nekem, amit már régen nem tapasztaltam. Sosem fogom elfelejteni a kis külvárosi, focimeccs nézős kocsmában a kedves kocsmárost, aki türelmesen kipakolja elénk a hűtő tartalmát, hogy megmutassa, milyen gyors ebédet tud a három éhes lánynak sebtiben elkészíteni. Amíg élek, nevetni fogok, és játszani fogom a közös prom… index játékunkat (játékszabályokért tessék a szerkesztőkhöz fordulni). Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy Párizsban töltött reggelen képes leszek rajzfilmet nézni reggelizés előtt-közben-után, ahelyett, hogy rohannék, nehogy lemaradjak valami látnivalóról. És azt főleg nem, hogy ez mekkora (könnyes) boldogsággal fog eltölteni, mert azt érzem, hogy ott ülök a pillanatnyi családommal a kényelmes konyhában – nappaliban, és együtt vagyunk.

És ekkor jöttem rá. Ha valahol igazán otthon tudom érezni magam, akkor azt a helyet megszeretem. Így lett a szívem csücske Oaxaca, Antigua, Arequipa, München, Hamburg, Csíkszereda, és a Zemplén (meg még sokan mások). Otthon attól érzem magam, hogy olyan emberek vesznek körül, akikben megbízom, akiknek a társasága feltölt és ellazít, akik enni adnak (hát ez van, én nem főzök), akikről tudom, hogy gondomat viselik, ha valami történik velem (pl. megvarrják a pizsamámat, vagy képesek az éjszaka közepén, amikor szokás szerint félálomban kimegyek a mosdóba, hangosan kikérdezni, hogy minden rendben van-e :-)). 

Így lett számomra vicces és egyedi, hogy a pincérek időnként kommentálják az ételválasztást, hangosan puffogva, ha szerintük nem a legjobbra szavaztunk, vagy az a számomra felfoghatatlan dolog, hogy 4 és 7 között nincsenek nyitva az éttermek, hogy az emberek az Operában az akármilyen ruhájukhoz (mert turistaként nem mindig tudunk színházi ruhát magunkkal vinni) a folyosón eszik meg a behozott pizza szeletüket, és ez így rendben van, hogy a kávé csapnivaló, ezért végre már nyílt néhány olasz kávézó is, hogy a helyi bkv (azaz pkv) irodában a nagydarab lány mosolyogva magyarázza, hogy épp melyik útvonalon sztrájkolnak, és örül, hogy hozzá fordultunk, mert ő mégis szebb, mint a jegykiadó automata. És így kezdtem el mérhetetlenül tisztelni, hogy a metróban szinte kizárólag a szórakozásról szólnak a plakátok, hogy az idős párok vasárnaponként étterembe mennek, szépen felöltözve, a hölgyek kisminkelve, és hogy ez a nép hogyan tud felhőtlenül örülni az életnek, bármi történik is. Az én Párizsomat egy szóval tudom jellemezni: stílus.

lejegyezte: Szemfény

Francia kiruccanás

December eleje volt, a mikulás már elment, mi pedig indulásra készen álltunk. Vár Párizs! A történetünk sokkal korábban kezdődött, pontosan három éve, amikor is kedves barátnőnk kiköltözött családjával Franciaországba. Így aztán, mint az lenni szokott, minden egyes beszélgetésünk egyik alapkérdése volt, hogy mikor látogatjuk meg őt.  

Aztán szeptemberben jött a körkérdéses, telefonhívás egy esetleges decemberi utazásról. Ketten maradtunk talpon, és hiába a rokonok, ismerősök aggodalma a közben bekövetkezett szörnyű vérengzés miatt, ami Párizsban alig egy hónappal azelőtt történt, mi terveinkkel készen vártuk az indulást. A repülőút zökkenő és izgalommentes volt,