Megvizsgált Ági, mire felértünk, öt ujjnyi méhszáj. Ő nagyon örült neki, mondta, kora hajnalra baba lesz. Ezt 11-kor mondta. Jézusooooom! Az még órák!!! Volt minden. A dula végigjárta velem százszor a szobát az illóolajos, meleg kendőt hátulról fogva a hasam körül. Ültem egy órát a budin, próbáltam a kádban lenni. Sehol se volt jó. Inkább úgy voltam vele, a teljes fürdőszoba csempézetét lebontom puszta kézzel. Egyszerűen letépem. Amikor újra a szobában voltam, már csak ráborultam a zongorára és nem érdekelt senki és semmi a világon. Bármit szóltak, nem reagáltam. Gondoltam, csendben meghalok. Aztán kértem a férjem, könyörgő, könnyes szemmel, ha szeret még engem, menjen, hozzon egy
töltött pisztolyt, hogy fejbe lőhessem magam. Tudtam, hogy nem bírom a fájdalmat, de hogy ennyire! Ez volt a baj, minden fájásba belefeszültem és tiltakoztam, hogy nem akarom. Ezért nem bírtam.
Pedig kívülről
azt mondták, szépen vajúdtam. Láttam előtte otthonszüléses videókat, a nők
mindig meztelenek voltak rajta. Na, gondoltam, én ennyi ember előtt, kizárt,
hogy csupaszon szüljek. De ott valahogy annyira természetes volt az egész. Arra
már nem emlékszem hogy, de percek alatt nem volt rajtam ruha. Azt hittem, én
nem fogok kiabálni mások előtt. De a szülés, a vajúdás elemi erejű, mint a
vulkán. Ordítottam. Ott lehetett. Ott mindent lehetett. Nonstop mozogtam,
táncoltam, járkáltam, ittam is olykor. Nem kellett leülni, pláne lefeküdni.
Belehaltam volna!
Sajnos aztán
egyszer csak valahogy megrekedtünk.
Nagyon elfáradtam.
Rettegtem attól, hogy kipréseljem, hogy „ott” keresztülmenjen. Sokáig könyörgött Ági, mire azt megengedtem, hogy megvizsgáljon. Rám nézett és mondta, hogy megszülhetem, nincs már akadály. Nem hittem neki. Próbáltam állva, guggolva a férjemre és a doulára támaszkodva, térdelve, ülve. Hányni akartam, de az se ment. Kaptam homeopátiás bogyókat, kicsit összeszedtem magam. De nem. Egyszer éreztem a székelési ingert. Nem szóltam senkinek, elhessegettem. Ma már tudom, az volt az a pillanat, amikor megszülethetett volna. De addigra kikészültem. Tölcséres szívhanghallgatás, Ági rám emeli a tekintetét, bele a szemembe mondja. Határozottan, de halkan. Segítened kell a babádnak, nincs már olyan jól. Adott még pár percet, de látta, eredménytelenül nyomok, nulla benne az erő. Közölte, azonnal indulunk a kórházba. Sírtam, neeeeeem! Nem akarom. De Ági már átváltott „könyörtelen” orvosba, menni kell. Nem tudom, ki, hogyan rángatta rám a ruháimat és vonszolt le a kitolási szak második órájában a harmadik emeletről. Arra emlékszem, kérték, ne ordítsak a lépcsőházban és az utcán. Pár perc és ott voltunk. Annyira rettegtem!!! Kórház, orvos, mi lesz velem. A baba csak néha jutott eszembe. Istenem, mennyit gyötört ezért később a bűntudat! Becsöngettünk, Ági elment. El kellett mennie, oda nem jöhetett velem.
Ügyeletes orvos, szülésznő. Megmondtam, hogy otthonszülésről jöttem. Nem kellett volna. Mint az utolsó riheronggyal, úgy bántak velem. Az volt a legfontosabb, hogy elmondják, nem vagyok normális és hangosan mondjam ki az orvos nevét, hogy feljelenthessék. Dehogy mondom, ez az én döntésem, nem az övé! Akkor legalább azt mondjam meg, férfi-e vagy nő. Kértem a fájdalom és félelem óceánján át, ne most barkochbázzunk, előbb szülessen meg a kisfiam. Meg kell jegyeznem, a fiatal doktorúr nagyon rendes volt. Először morcos, de értem én, beesik egy nő, kitolási szakban, vidékről, semmit nem tudnak róla és innentől ő a felelős kettőnk életéért.
Persze felfektettek a szülőágyra és bosszúból nem engedték be a férjemet. Kétségbeesett kérdés a dokihoz a vízszintes helyzetből: „mi fog most velem történni”. Cukin válaszolt: „mi történne, gyermeke fog születni!”
Nagyon elfáradtam.
Rettegtem attól, hogy kipréseljem, hogy „ott” keresztülmenjen. Sokáig könyörgött Ági, mire azt megengedtem, hogy megvizsgáljon. Rám nézett és mondta, hogy megszülhetem, nincs már akadály. Nem hittem neki. Próbáltam állva, guggolva a férjemre és a doulára támaszkodva, térdelve, ülve. Hányni akartam, de az se ment. Kaptam homeopátiás bogyókat, kicsit összeszedtem magam. De nem. Egyszer éreztem a székelési ingert. Nem szóltam senkinek, elhessegettem. Ma már tudom, az volt az a pillanat, amikor megszülethetett volna. De addigra kikészültem. Tölcséres szívhanghallgatás, Ági rám emeli a tekintetét, bele a szemembe mondja. Határozottan, de halkan. Segítened kell a babádnak, nincs már olyan jól. Adott még pár percet, de látta, eredménytelenül nyomok, nulla benne az erő. Közölte, azonnal indulunk a kórházba. Sírtam, neeeeeem! Nem akarom. De Ági már átváltott „könyörtelen” orvosba, menni kell. Nem tudom, ki, hogyan rángatta rám a ruháimat és vonszolt le a kitolási szak második órájában a harmadik emeletről. Arra emlékszem, kérték, ne ordítsak a lépcsőházban és az utcán. Pár perc és ott voltunk. Annyira rettegtem!!! Kórház, orvos, mi lesz velem. A baba csak néha jutott eszembe. Istenem, mennyit gyötört ezért később a bűntudat! Becsöngettünk, Ági elment. El kellett mennie, oda nem jöhetett velem.
Ügyeletes orvos, szülésznő. Megmondtam, hogy otthonszülésről jöttem. Nem kellett volna. Mint az utolsó riheronggyal, úgy bántak velem. Az volt a legfontosabb, hogy elmondják, nem vagyok normális és hangosan mondjam ki az orvos nevét, hogy feljelenthessék. Dehogy mondom, ez az én döntésem, nem az övé! Akkor legalább azt mondjam meg, férfi-e vagy nő. Kértem a fájdalom és félelem óceánján át, ne most barkochbázzunk, előbb szülessen meg a kisfiam. Meg kell jegyeznem, a fiatal doktorúr nagyon rendes volt. Először morcos, de értem én, beesik egy nő, kitolási szakban, vidékről, semmit nem tudnak róla és innentől ő a felelős kettőnk életéért.
Persze felfektettek a szülőágyra és bosszúból nem engedték be a férjemet. Kétségbeesett kérdés a dokihoz a vízszintes helyzetből: „mi fog most velem történni”. Cukin válaszolt: „mi történne, gyermeke fog születni!”
… és van tovább. Hamarosan!
lejegyezte
kedves vendégünk, Kádár Gabriella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése