Oldalak

2016. december 30., péntek

Év – forduló



Elvarázsolt napok ezek… Vége a karácsonynak, de még ha dolgozunk is pár napot, olyan félgőzzel tesszük, hisz jönnek az újabb ünnepek. Szilveszter – a szinte előírásszerű örömködéssel, és a -remélhetőleg boldog - új év. 

Ilyenkor a sok tennivaló és ünnepi előkészület mellett az ember lánya átgondolja az elmúlt évét. Leltárt készít: mi minden történt, mit tettem jól vagy rosszul. A következő gondolat: mit tennék másként, már előlegezi is az újabb képzeletbeli leltárt: mit teszek majd a következő évben. 

2016. december 29., csütörtök

Pékség mesék - Egy fenyő álma (Igaz emberek igaz meséi)

Egy tíz éves kisfiú ajándéka 1956 telén.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis fenyő. Erdőszélén cseperedett sok-sok ezüstfenyőcske csemete társával együtt. Egy napon jött egy ember, ő pedig hirtelen gyökerestül sötét zsákban találta magát. Kis idő múlva már  hangos, szaladgáló kisgyermekre lett figyelmes, aki földet igazított a ijedten meredező gyökérkéjére. Ez lett az új otthona. A kisfiú, akire bízták, ha szüksége volt rá öntözgette, rendezte, sepregette környezetét, felszedte lehullott tűleveleit. Ő pedig, ahogy annak lenni kellett, évről évre növekedett a kisgazdájával együtt.

2016. december 26., hétfő

Tavaly karácsonykor



Karácsony utolsó estéje, Andrássy út. Méltó zárása az ünnepnek, hisz mesésen szép ilyenkor. Az út fölött összehajló faágak világító csipkébe öltözve. Kékes jégcsapok lógnak rajtuk, lefelé futó világításukkal az olvadást utánozva.

Luxus cikkek diszkrét bája a minimalista, letisztult kirakatokban.  Tűzpiros topán hozzáillő táskával. Selyemsál. Neves márkák, égbeszökő árak minden giccs nélkül. Tudom, a kevesebb néha több.

Színházak felé siető elegáns tömeg. Az Opera előtt kivilágított szán. Égig érő, csillogó karácsonyfa. 

Az út túloldalán pár házzal odébb sötét kapualj. Három hajléktalan gubbaszt egy paplanon. Az előttük álló pici műfenyőt nézik, melynek csúcsán igazi gyertya ég. 

2016. december 23., péntek

Kedves Jézuska...


Gyermekkoromban szokás volt, és később, persze gyermekeimtől is minden évben időre kértem a „Jézuska levelet” melyet az ablakba kellett helyezni. Általában, ez egy kívánságlistát jelentett, mely híven tükrözte az ebben az időszakban a médián átáramló játékdömping jellegét.  


Ezen felbuzdulva arra gondoltam mi lenne, ha most kéne listát írnom. Vajon, most mi lenne benne? Elkezdtem tehát mese adókat kapcsolgatni, és rémülten jutottam a következtetésre: gyerek legyen a talpán, aki konkrétan tudja, mit szeretne a Jézuskától.

2016. december 21., szerda

Mire képes egy lap?



Te még írsz karácsonyi lapot és feladod a postán? – kérdezte egy ismerősöm, és némi hüledezést véltem felfedezni a hangjában. Vannak még nagynénik a családban, akiknek hagyomány, hogy küldök. Nem hívogatom telefonon őket, hisz mindenki mással van elfoglalva ilyenkor, a világhálóra pedig nem csatlakoztak föl, így ott nem küldhetem a jókívánságokat. Hát maradt a hagyomány.  A címlistára felkerültek a barátnők is, mert - úgy gondoltam - mégiscsak személyesebb, ha ilyen úton-módon kapják meg az üdvözlést és sok puszit.

2016. december 19., hétfő

Mit szeretnék karácsonyra?



Mit szeretnék karácsonyra?

Havat, havat, HAVAT!
Lepje el a földet, ne lássuk a sarat!
Fenyőfa illatot, magyal ágat,
Kielégülő nyugalom vágyat.
Sülő kalács leheletét,
tenyered lágy igézetét.
Nyugalmat, békét,
Játékot, zenét.
Halászlevet, gubát,
Kockás plédet, puhát.
Megható filmeket,
Szívbéli könyveket.
És főleg Titeket,
Kik mindig itt vagytok,
De kevés idő híján – olykor -
Hanyagolok.

Lejegyezte: Vica

2016. december 14., szerda

Gombócból is rengeteg


Idős bácsi száll fel az első ajtón, egyik kezében kopottas táska, másikkal a kapaszkodót markolja, nehézkesen mozog. A hozzá legközelebb eső ülőhelyen egy húsz év körüli lány ül, észbe kap hamar, de nem áll fel. Megkérdezi a bácsit, hogy le szeretne-e ülni. A bácsi egy pillanatra elgondolkodik, majd belekezd:

„94 éves vagyok kedves, gombócból is rengeteg (nevet). Maradjon csak, nem ülök le, csak két megállót megyek a piacig. Az nem sok, kibírom állva is, olyan nehéz itt a tömegben cserélni, inkább maradjon csak ülve.

Tudja, tojásért megyek a piacra minden héten egyszer, tízet veszek, az pont egy hétig elég nekem. Meg még veszek pár dolgot, kis sajtot, kenyeret, amire futja. Ebédet vagy vacsorát hoznak, de reggelizni is kell azt magam csinálom.

2016. december 12., hétfő

Ajándékok hónapja - Adventi töprengős 3.

Szeretünk kapni, ugye? Adni is persze, de kapni!,  az a legnagyszerűbb dolog a világon! Ilyenkor decemberben erre aztán van alkalom.

Pedig nem kéne erre ilyen sokat várni!
Gondolkodtál valaha azon, kedves olvasó, hogy nap mint nap milyen sokat kapsz? Minden reggel felébredsz, tudsz levegőt venni! Látod a színeket, össze tudod rakni magad körül a világot és többé-kevésbé meg is érted. Van aki ezt nem tudja megtenni. Tovább is léphetünk. Jó esetben valaki mellett ébredsz, aki egy ajándék. Igaz, hozzá szoktál már – de ha friss szemmel, az aznap ébredő szemével nézel rá   mondjuk úgy, mintha az ébredésed után ő lenne az az ajándék, amit legelőször kicsomagolsz ezen a szép napon! – na ugye, hogy ugye! Csodás meglepetés! De rácsodálkozhatsz bármire magad körül: az ágyra, hisz nem kell a földön aludnod, a takaróra, ami pont azt a hőmérsékletet tartotta éjszaka, amit annyira kedvelsz, a papucsodra az ágy mellett, ami arról gondoskodik, hogy még a fürdőszobáig se fázzon a picurka lábad. Aztán ott a villanykapcsoló, a mosdó, a tükör, a folyóvíz, az angol WC, a zuhany, a meleg víz, a kellemes illatú zuhanygél… és sorolhatnám. Már fogmosás előtt ajándékok és ajándékok; rengeteg okod van az örömre és a boldogságra.

2016. december 9., péntek

Sétálj! - Ajánló


Hideg van! Leszívesebben bekuckózna az ember egy jó teával-kávéval-kakaóval, puha, meleg, bolyhos takaróval egy kis zugba, ahol csak olvasgat, zenét hallgat vagy esetleg a kedvenc filmjét nézegeti. A szerettei csendben foglalatoskodjanak a közelbe és legyen finom téli alma-fahéj-narancs illat és gyertyafény.

Pedig a világ ott kinn szép, szinte varászlatos. Ki lehet menni napközben egy közeli erdőcskébe és el lehet gyönyörködni a csend hangjaiba az éjszakáról megmaradt jégsziporkák csillogásában vagy be lehet menni a városba. A városba este érdemes és gyalog (esetleg tömeg-közlekedve). Mert úgy sokkal közelebb kerülhetünk a varázslathoz. Ha az ember végig megy a fő utcán– és itt most bármely település fő ütőerére gondolok -, láthatja, hogy gondos kezek és az áldásos energia csodát varázsolt nekünk. Csillog-villog ünneplőben öltözötten minden. A házak is felveszik ünneplő ruhájukat és rámosolyognak az arra haladóra.

2016. december 7., szerda

Már csak néhány hónap


Munkahelyem környékén sok lehetőség kínálkozik egy jó ebédre, tele van a környék jobbnál jobb kajáldákkal. Minden nap ebédidőben elindulunk és választunk valami olyat, amihez a többségnek éppen kedve van. Nyáron a teraszos, kiülős helyek előnyt élveznek. Az egyik kedvenc teraszos helyünk sarkán egy idős bácsi üldögélt rendszerint. Néhány alkalom után arra figyeltünk fel, hogy van egy söprűje és időnként takarítja a járdát. Nappal felgöngyölte a matracát és beszuszakolta az ablak mélyedésébe, azon ücsörgött. Éjszakára pedig széthajtogatta és bár nem sok helye maradt a kinyújtózásra a kis zugban, de gyakorlatilag itt élt. Az utcán, egy ablakmélyedésben.

Rengeteg ilyen sors van a fővárosban, tudom. Mindig is érdekelt, hogy hogyan jut valaki idáig, de sosem mentem utána, sosem vettem a fáradságot, hogy valakit megkérdezzek. Eddig. Amíg meg nem ismertem a Bácsit.

2016. december 5., hétfő

Adventi töprengős - 2


Már megírtuk, függünk a rendszertől. Azt is megírtuk már, függünk a hálózattól. És igen, függés van. Mi lenne, ha mindez nem lenne? Mi lenne, ha nem lenne megtartó rendszer. Mi lenne, ha nem lenne csak az egyéni törvény és az egyéni tartás? Ha csak az lenne, amit személyesen meg tudunk tenni, el tudunk érni, el tudunk mondani?
Lehet, hogy akkor nem jutnánk, vagy egyáltalán nem is mennénk ilyen messzire. Mert nehéz megmondani, hogy mi volt előbb a tyúk vagy a tojás – azaz, hogy előbb távolodtunk el egymástól és hoztuk a rendszert, a szabályokat és az eszközöket, hogy segítsenek kapcsolatot tartani? Vagy előbb voltak a lehetőségek és így engedhettük meg magunknak a nagyobb szabadságot – ha távolságban rejlik egyáltalán szabadság -?.
Mert képzeljük - és tudom, hogy szörnyű még bele gondolni is -, de kísérlet kedvéért képzeljük el, hogy aki igazán fontos nekünk, az

2016. december 2., péntek

Reklám ajánló


A reklámok nagyon érdekelnek engem. Az, hogy milyenek a karácsonyi reklámok. Hogyan és mennyire mások, mint a médiabumm előttiek. Mert mások. Vajon mi változtunk vagy a világ?

De eltérültem. Eltérített a gondolat, hogy mire használjuk a reklámfilmeket. Magának a műfajnak tudománya van és szakemberei, aki a küszöb alatti és feletti üzeneteket is a legapróbb részletekig bekódolják, s így ezek az apró filmecskék igazi trójai falóként működnek. Nagyon gyorsan bebújnak a tudatunkba – az elmélet szerint az is mindegy, hogy a szimpátia vagy az ellenszenv miatt ragadnak meg, lényeg az, hogy foglalkoztassanak – és elkezdik áldásos vagy áldatlan tevékenységüket. Eladnak leginkább. Erre használjuk őket. Itt jön az én nagy kérdésem, hogy ma, a negyedik ipari forradalom hajnalán, az erősen jólétre hajazó társadalmunkban mit akarunk eladni a médiafogyasztóknak.

Azt látom, hogy egyre kevésbé porszívót!

2016. november 30., szerda

Pékség mesék - Van az a rettenet...

Családon belüli erőszak… képek a híradásokból: síró, arcukat nem vállaló nők, családok… Nekem erről a szóról mindig ez a rettenet ugrik be elsőre. 

Most pedig itt áll előttem, a pékség pultjának másik oldalán egy ember, akinek kezén, nyakán hegek bizonyítják, hogy a hír igaz. Van ilyen. Ő még a szerencsésebbek közé tartozik, túlélte. Állítása szerint, a felesége még mindig nagyon rossz állapotban van, pedig több éve már annak, hogy megtörtént a szörnyűség. S a látható sebhelyek a kisebbik baj, hiszen azok már szinte teljesen begyógyultak.

Mindig szépen indulnak ezek a történetek is. Lánykájuk egy és édes. Felnőtt, kirepült a családi fészekből. Párt választott: elsőre az igazit. Szerelem, boldogság, összeköltözés, majd

2016. november 28., hétfő

Adventi töprengős I.



Mit ajándékozzunk?

Kedvesnek lenni menő - írogatjuk már egy ideje itt a Gubancon. Megy a kampány a közmédiában is, hogyasszongyahogy: „Jónak lenni jó!”! Jön a szeretet ünnepe és mindenki szeret mindenkit! Legalábbis igyekszik. Felfigyelünk a bajban lévőkre, figyelünk a szeretteinkre. Felhívjuk azt, aki távol van és megöleljük azt, aki közel. Ajándékozunk és adakozunk. Füstölöghetnék, hogy miért csak most és miért nem egész évben, vagy hálálkodhatnék, hogy legalább most, de tényleg! És igen, mind a két érzés itt motoszkál bennem – szerintem jogosan -, de van valami, ami még ezeknél is jobban foglalkoztat. 
Hogy vajon kedvesek vagyunk-e a világgal, a mi világunkkal?

2016. november 25., péntek

Színdarab ajánló: Amerikai bölény



Három kisstílű, észben és világos gondolkodásban hiányt szenvedő pancser (a régiségkereskedő, a segédje, és egy barátja) betörést tervez, hogy megszerezzen egy ötcentes érmét, aminek a hátoldalán egy amerikai bölény van. Az érme vélhetően sokat ér, hiszen 90 dollárért vette meg egy gyűjtő a régiségkereskedőtől (akinek fogalma sincs róla, hogy mi milyen értékkel bír a boltjában). Így jó ötletnek tűnik visszalopni azt. Miközben a betörést tervezik, sokat megtudhatunk az egymáshoz fűződő kapcsolataikról, a barátaikról, a sikertelenségükről, a kártyázás közbeni csalásokról, arról, hogy a kereskedő szinte apaként szereti a segédjét, aki a maga suta módján

2016. november 23., szerda

A Csőlakó, a Morcos meg a többiek

Nagyon hangos nyár volt. Felújították a főutcát, felszedték a macskaköveket, hogy új, modernebb aszfaltos út vegye át a helyét. Hatalmas betoncsövek feküdtek a járda mellett. Az egyik házbéli lánnyal és egy ismeretlennel az egyik csőben ülve moziztunk. Egymásnak soroltuk, hogy éppen mit látunk a képzeletbeli vásznon. Az ismeretlen egy korombéli lány volt, aki az apukáját kísérte a férfifodrászatba. Míg aput nyírták, kinn játszott velünk, hogy ne unatkozzon. Nagyszerűen éreztük magunkat, az idő mesebeli, kacagással teli mézes fuvallattal vett körbe minket. Azon év szeptemberében elsős kisiskolásként lehuppantam egy másik lánnyal egyszerre az iskolapadba. Csak akkor néztünk össze, hogy ki mellé is telepedtünk le. A mozis lány volt, csőlakó-társam,

2016. november 21., hétfő

A brifkó

Tíz évvel ezelőtt találtam rá az irodám mosdójában egy hétköznap reggel. A tartalma vastag volt: két horvátországi családi nyaralás futotta volna belőle a szokott helyünkön. A kísértés nem tartott sokáig, mert egyrészt szeretek jót cselekedni, másrészt nyugodt alvással tölteni az éjszakáimat. Meg sem vártam, míg jelentkeznek érte, biztosan tudtam a tulajdonosa kilétét. Csak ő volt ott aznap reggel, és a pénz mellett lévő névjegykártyák mind ugyanahhoz a városhoz kötődtek, ahonnan az úr érkezett. Sikerült elérnem a titkárnőjét telefonon, aki végtelenül hálás volt, később vissza is csörgött, hogy ki voltam én név szerint. Ezt a hívást már a délutános kolléganőm fogadta, akivel azt is közölték, hogy az illető úr nagyon hálás lesz. Hát nem volt. Titkon arról ábrándoztam, hogy

2016. november 18., péntek

Apek


Tegye fel a kezét, aki szereti, ha a NAV – leánykori nevén Apeh – háza táján kell ügyködnie. Nem sok kezet látok fenn. Tehát, nem vagyok ezzel az érzésemmel egyedül. A korábbi tapasztalataim szerint unalmas, merev és bonyolult. Soha sem jó amit viszek, amit vinni tudok még, azt nem tudják elfogadni. Nem jó a nyomtatvány, nem pontos a kitöltés, túl korán vagy túl későn jövök. Sorba kell állni hosszasan, majd várakozás után, általában dolgom végezetlenül és bosszúsan távozom.

Ez a szuper hold a napokban, nekem valami nagyon jót hozott. Tudtam, hogy ügyintéznem kell és lélekben felkészültem a legrosszabbra. A megelőző héten napokban rengeteg időt töltöttem azzal, hogy végig bogarásztam a netet és amit tudtam mindent elő készítettem. Rátettem egy délelőttömet, felvérteztem magam birkatürelemmel, feltarisznyáltam kétnapi hidegélelmet is, biztos ami biztos alapon, aztán: rohamra!

Majd jött a meglepetés:

2016. november 16., szerda

Van remény

Ősz. Ködös borongós. Korán sötétedő és későn virradós. Valahogy az ember kedve is egyre alábbhagy. És a figyelme is. Mintha veszne a remény.


Dolgom volt a városban. Hosszabban kellett ott időznöm és több helyen egymásután. Úgy döntöttem, hogy beutazom autóval, majd tömeg-közlekedek. Mivel vidéken, a világ vége előtt eggyel lakom, a Népliget környékén terveztem hagyni az autót. Otthon gondosan bepakoltam a pénztárcámba mindent amire szükségem lehet, kiszámoltam a vonaljegyeket is, aztán egy rövid telefonbeszélgetésbe bonyolódva elindultam. Köd ide - borongás oda, meglepően sima volta forgalom és parkolóhelyet is varázsoltam magamnak. Már csak indulni kellett volna, bedobni magam a város keringőjébe, amikor kiderült, hogy

2016. november 11., péntek

Boeing, Boeing – színdarab ajánló

Az idei színházi évadban a Thália színház lett a kedvencünk. Azért a Thália, mert vicces, vidám, lendületes, fordulatos, látványos darabokat játszanak és szerintem nagyon jól csinálják, amit csinálnak.

Mostanában a komoly, gondolkodásra ösztönző, szívfacsaró darabok helyett inkább a kikapcsolódást nyújtó, laza, vicces színházi élményekre vagyunk fogékonyak. A hétköznapok darálója után valami olyan kell, ami az agyat az űrbe lövi és ellazít, kikapcsol, feltölt. A Tháliában a mi igényeinkhez tökéletesen passzoló, zseni előadások vannak.

Ajánlom mindenki figyelmébe, aki

2016. november 9., szerda

... gyermekekről...

Hogy már három óvodás lányom van. 

És ősz. 

Megint. Másmilyen ősz, nem fanyar, hazavágyós, a kolozsvári gesztenyefák alá, vagy a Házsongárdhoz, hogy ott vajon mennyi ember jár-kel még, csakúgy nélkülem is, mint amikor közöttük voltam. Más ősz. Mit nekem már a gesztenyefa és a tó a parkban, mikor hetykén mennek reggel a gyerekek, sziaanya, intenek az ajtóból, néha puszit is dobnak, jönnek ölelésre, de azt is csak úgy sietve-maszatolva, mert már várják a többiek, menni kell, már ők nagylányok, szaladnak, becsukódik az ajtó utánuk, és én ott vagyok az üres házban.

2016. november 7., hétfő

Dóri és Dömdödöm




Dóri régimódi lány volt. Fűszernövényeket nevelgetett az ablakpárkányán, legtöbbször szoknyát hordott, mindenféle színes virágokat préselt le, falta a romantikus regényeket és éppen szerelmes volt.
Szerelme tárgya nem tudta ezt, legfeljebb sejtette. Együtt dolgoztak és sokat beszélgettek munkán kívüli dolgokról is. Mivel Dóri nem vette föl a ma divatos lerohanós stílust, ami a lányokra lassan jobban jellemző, mint a fiúkra, nem tudta hogyan mondja el érzelmeit virágnyelven, ha a testbeszéd már nem elég. Kapott bőven cinkos pillantásokat, széles mosolyokat, egy-egy mélyebb elmerülést a másik szemében, de nem volt biztos benne, hogy nem érti-e félre. 

2016. november 4., péntek

A Csokoládé margójára – könyvajánló (?)

Bevallom imádok újraolvasni! 

Azt hiszem, ezért is vásárolok könyveket. Hogy meglegyen, ha kell, ... ha kedvet kapok hozzájuk. Hogy újra és újra elővehessem, hogy rongyossá tudjam olvasni őket. Olyan izgalom vesz erőt rajtam, amikor kezembe kerül valami régi szerelem, hogy azt nem is tudom, hogy pontosan el tudom-e mondani. 

Mintha régi ismerőssel találkoznék újra. Valakivel, akivel közös kalandban volt részem. Valaki, akivel egy nyelvet beszéltünk és értettük egymás gesztusait is, akinek nem kellett semmit túlmagyarázni, akitől nem kellett értetlenül elfordulni soha. Akivel jó, igazán jó volt együtt, ...de valahogy megszűnt a közvetlen kapcsolat. S aztán találkozunk újra. A beállt szünet elteltével, minden lap elolvasásakor arra várok, hogy mi változott. Megmagyarázhatatlan módon egyszerre félek attól, hogy nem találom már meg azt a bizonyos régi valamit, ami annyira megragadott korábban és várom, hogy valami egészen újra bukkanjak. Mást, mint a régi szeretettet. Pedig a könyvek makacs dolgok! Nem nagyon változnak, ha hinni lehet a dolgok statikusságában. Akkor csakis én vagyok az? Én vagyok, aki változok vagy változtatok? Én teszem máshová a hangsúlyokat, én kapom fel minden alkalommal más és más dolgokra a fejemet? Én ízlelgetek különböző mondatokat örömmel? Én fanyalgok, húzom az orrom más és más miatt? 

2016. november 2., szerda

Fény, árnyék…? Inkább fény!

Nehéz kérdés ez egy fényképésznek, hogy mi a fontosabb, főleg, ha hagyományos fehér-fekete képekben álmodja vagy láttatja a világot… Ez jut eszembe, amikor legutóbb egy igen érdekes cikket találtam egy újságban Ata Kandóról. S ahogy a honlapját nézem, világos lesz minden, hiszen ő „fénnyel rajzol”, nagy-nagy jósággal és szeretettel!

Kaland és megmérettetés, felbecsülhetetlen értékű életmű és ennek koronájaként boldog békés évek. Az idei a 103-ik!

Tudjátok, kiről írok?
Hallottatok már Ata Kandó, fényképészről!

2016. október 31., hétfő

Viola

Ha arra érkeztem haza az iskolából, hogy egy ismerős szatyor az előszobafalat támasztja és mindenféle földi jó - gyümölcs, sütemény, csokoládé - kandikál ki belőle, már tudtam, hogy ő van itt. Viola. Csalogatóan fel is csengett kedves kacagása a konyha vagy a nagyszoba felől, csakhogy tudjam, merre induljak, hogy megölelhessem.

Viola a nagynéném volt, bár kora szerint a nagyanyám lehetett volna. Testvérei közül az öt lányból csak ő kapott virágnevet. Ez nem lehetett véletlen. Gyönyörű volt, mint egy virágszál, a fiúk versenyeztek a kegyeiért. Mikor eladósorba került, gyakran zengett föl szerenád a kis ház kerítése előtt. Táncolni járt, ott ismerkedett meg későbbi férjével. Nagyon szép pár voltak, szép nagycsaládot alapítottak. Imádta a gyerekeket, és ez az érzés – saját tapasztalatból tudom - kölcsönös volt. Ha jártában, keltében gyerekekkel találkozott, mindig volt hozzájuk egy-egy kedves szava. Magam is tanúja voltam, mikor egy mosdatlan kis purdéra csodálkozott rá a piacon és azt mondta neki: -„Eszem azt a gyönyörű szemedet! De hazavinnélek, te kis fekete rigó!” Bizony jól is járt volna az a kiskölök, akit így „elrabol”. Szeretettel ölelő karokban, kényeztetésben, általa készített finom falatokban soha nem volt hiány az otthonában. Anyukám jóval fiatalabb volt nála, pici kislány volt, mikor nővére férjhez ment és elhagyta a családi fészket, de mindig fordulhatott jó tanácsért vagy vigasztaló szóért hozzá.

2016. október 28., péntek

Őszi szünetre gubancoló

Kedves szülőtársaim! Anyukák, apukák, nagymamák, nagypapák, nagynénik, nagybácsik, bébi- és nagyobb gyerkőc szitterek, esetleg jóságos szomszéd nénik, valamint egyéb, gyerkőcöket tényleg bíró, felvigyázó és hasonló 7-nél is több próbát kiállók figyelmébe ajánlás, szeretettel az őszi szünetre:

Közeledik a fent említett, gyerkőcök által hőn várt, más egyéb korosabb felnövőknél talán kevésbé lelkesen áhított, őszi szünet, amikor is gyerkőcök isiből, oviból kiszabadulva, megpihenhetnek, ellazulhatnak, miegymás módon lenyugodhatnak.

Gondoljuk mi. 
Mármint szeretnénk, ugye. 

2016. október 26., szerda

Pékség mesék - A biciklis hölgy

Ma egy idősebb hölgyet mutatok be nektek, aki biciklizik. 
Ez még így magában nem is lenne különleges dolog, hiszen itt, a kisboltom környékén a nyugdíjasok nagy többségének kétkerekű a járműve. Van, aki pusztán szállító eszköznek használja a járgányt és ezen tolja a bevásárolt holmikat, némelyek pedig a kondíciójukat is karban tartják vele, és tekernek. 

Nos, az említett hölgy is biciklis, de ő azért nem mindennapi eset, mert Alzheimer kórban szenved. A kedves néni egész felső teste folyamatosan remeg. Reszket a keze, a feje, rázkódik a válla és a mellkasa. Azt gondolhatnánk, hogy na ő, biztosan tolja a biciklit, s így próbálja magát egyensúlyba tartani. Hát nem! Ő felül a biciklire. Amikor először

2016. október 24., hétfő

Zongorakoncert - akár az élet


A tegnap este zongorakoncerten voltam. Fergeteges élmény volt és már azt is tudom, miért. Azért, mert olyan volt, mint maga az élet.


Lassan indult. Pedig nem kellett hangolni. Pontosabban nem kellett hangolni a hangszert. A fülemet kellett. A fülemet, az agyamat, a szívemet kellett rányitni erre a csoda világra. Lassan indult, igazán lassan. Előbb csak néhány pöttyintés, mintha nyári eső kerekedne a semmiből. Nagy, kövér pöttyök voltak. Nyomot hagytak, de ezek a nyomok még nem keltettek semmilyen érzést. Még kívülről figyeltem. A lépcsőn felszaladó léptek feszülése még nem halt el a lábaimban, a karomon még ott volt a ruhatárba leadott kabát melege, az arcomon még éreztem a tovahaladó villamos suhanását, a fülem még tele volt a külvilág zajával. Aztán elhalványultak. Elhalványultak, mint

2016. október 21., péntek

Maga az út


Elindulunk. Gyönyörű ősz. Régen volt ilyen. A színek kavalkádja, illatorgia és fények. Zörög a haraszt, nesztelen táncot lejtenek a lehulló levelek. Mint a mesében.

Elindulunk. Máskor is megtettük. Szinte mindegy, hogy milyen évszak van, csak mehessünk, barangolhassunk. Szinte magától kanyarog az ösvény a lábunk alatt. A mostani gyönyörű díszlet csak ráadás.

Elindultunk. Együtt. Kézen fogva. Mint már annyi éve, vagy csak hónapja, de lehet, hogy mégiscsak napokban, sőt inkább órákban érdemes mérni a közös múltat…, de ez sem érdekes, talán ez is csak ráadás, mint a körülöttünk tomboló őszfesztivál.

Elindulunk. Meg van a

2016. október 19., szerda

Pékség mesék - Ha itt az idő, menni kell…



Ma úgy indult a hét, mint már három hete, minden hétfő.
Odaértem időben, hiszen hajnalban alig van forgalom, a megszokott friss kenyér illat fogadott a boltban, kipakoltam és hajrá! A megszokott kora reggeli arcok jöttek, a péksüteményeikért. Szinte becsukott szemmel is ki tudtam volna szolgálni őket, de én figyeltem, hisz nálam az áru mellé ingyért jó szó dukál. Rá szoktam adni! Ekkor az egyik kedves vevőm mindig mosolygós szemében, ezen a reggelen, zavart és érthetetlenséget láttam.  Kérte a szokásos reggeli sütijét s a pénztárnál, fizetés előtt ennyit mondott: - „Se nem dohányzott, se nem ivott, mindig egészségesen táplálkozott…”- Nem nagyon értettem, csak néztem rá kérdőn. És ekkor elmondta:

- A barátom. A barátom volt,

2016. október 17., hétfő

Macskák és rabszolgák IV. rész



Újabb pillanatfelvételek a gazdik (rabszolgák) életéből:



Munroka este 11kor, lefekvéskor gyanúsan csendben, nincs sehol. Majd a többszöri járőrözés után sem találva, feltűnik, hogy gondoskodó arisztokrata vendéglátója a dolgozószoba íróasztalán megrökönyödve bámul az ablakra. Odanézek, valami tényleg furcsa, majd én is megrökönyödök – a szúnyogháló fel van húzva félig, és szabad a kijárás a háromésfeledik emeletről szabadesésben… Úristen! Csak nembungejumpingolni próbált Munroka a felhúzott szúnyogháló madzagján?? … Ekkor még mindig nem került elő ugyanis az ifjú lakberendező tehetség. Gyorsan lehúzni a szúnyoghálót! De hogy

2016. október 14., péntek

Pékség mesék - Igaz történetek, igazi emberekről


Hadd kezdjem azzal, hogy a sors úgy hozta, hogy ismét visszatérhettem szakmai „gyökereimhez”, újra eladó lettem. Egy kis péküzletben dolgozom. Magam alakítom a boltot, ami már nagyon kedves számomra. Szerencsés vagyok azt hiszem, mert a közvetlen közelemben lévő két üzlet eladói is csodálatos emberek. Jó helyre kerültem. Öröm velük napról napra találkozni. A boltocska pedig alakul. A vevők, hát igen, a vevők… hiszen róluk szól minden. Ők pedig visszajárnak, és hozzák a történeteiket. Arra gondoltam, hogy megírom itt a blogban ezeket, hogy megismerhessétek a vevőimet és ezt a környéket a maga örömeivel, gondjaival. Szeretném viszont leszögezni előre, hogy mindenféle politikai hovatartozás, vallási nézet vagy társadalmi megkülönböztetés mentesnek szánom ezeket a szösszeneteket. Nem tisztem nekem állást foglalni – és halkan jegyzem meg, másnak sem - csakis

2016. október 12., szerda

Minimál ruhatár - székfoglaló beszéd

Meglepő vagy nem, ez a bejegyzés a fenntarthatóságot alapjaiban támogató cikk bevezetője. … és a divatról fog szólni. Távolról indítottam, mi?
Vissza is kell mennem kicsit az időben: az édesanyámig. Számomra ő ebben az etalon. Mindig divatos volt, mindig választékosan és szépen öltözött. Az egyik legelegánsabb nő a kisvárosunkban. (Mondjuk nekem az egész világon). Én, aki bejáratos voltam a ruhatárába, tudom, hogy soha nem volt tömve a szekrénye. Néhány igen válogatott darab és azok végtelen variációja és kombinációja. Csodát művelt. Ezt már akkor is tudtam!
Lapozgatom a netet és új – hittem én, naiv - divatőrületbe botlottam. Kicsit jobban utána néztem, és kiderült, hogy nincs új a nap alatt! Amit én egy aktuális, friss, még szinte zöld trendnek hittem, már (a wiki szerint)  az 1970-es évek óta