Reggelizek a tengerparti óváros
egyik legforgalmasabb kávézójában, és nézem az égen átvonuló felhőket, a
sirályokat, a hullámzó vizet. Iszom a bikaerős kávét, eszem hozzá a croissant,
együtt a helyiekkel, néhány háborús veteránnal, korán kelő turistával, és arra
gondolok, itt jó lenne élni, ebben a városban, ahol tolerancia honol: mindenki
vendég, az is, aki nem olyan mint a többiek, mert kerekesszékben ül, vagy nem hasonlít a „normális” gyerekekre,
esetleg a saját neméhez vonzódik, vagy ki tudja milyen módon lóg ki a
társadalmi többségből. Ahol a kutyáknak külön strandjuk van, külön zuhanyzóval,
ahol még éjfél előtt is lehet frissen sült kenyeret vásárolni, ahol nem kell a
kutyákra szájkosarat rakni, és mégsem bántanak senkit és semmit. Otthon érzem
magam, majdnem ugyanannyira, mint amikor nyugágyban hanyatt fekve bámultam a Dél keresztjét az égen messze-messze egy másik tengerparton.
2015. augusztus 31., hétfő
2015. augusztus 28., péntek
Értékeim
Vezetek. Szemem tágra
nyit. Figyelek.
Figyelem a többi autóst, a forgalmat. Betartok minden előírást: a fényőr jelzéseit, a táblákat, a sebességhatárokat, az elsőbbségadás szabályait. Mindent. Balra indexelek. Folyamatosan jönnek a szembejövő sávban. Kattog az index egy ideje. Állok és várok. Kinézek még egyszer balra, de még nem indulok. Fékhang. Hirtelen a visszapillantóra meredek. A pillanat tized másodpercéig nem láthatok benne semmit. Aztán hatalmas durranás, csikorgás. Szívem görcsbe rándul, kihagy néhány ütemet, majd óriásit dobban és eszeveszetten kalapálni kezd. Csatt! Nagyot rándul az autó. A csattanás után hangos sírás. Hátul jobb oldalon ül a lányom. És így, hátrafelé, szinte ott - mellette, az ablakon keresztül, veszélyesen közel látom a furgont. Vigasztalás, remegés, kétségbeesés, számvetés: ép bőrrel megúsztuk.
Figyelem a többi autóst, a forgalmat. Betartok minden előírást: a fényőr jelzéseit, a táblákat, a sebességhatárokat, az elsőbbségadás szabályait. Mindent. Balra indexelek. Folyamatosan jönnek a szembejövő sávban. Kattog az index egy ideje. Állok és várok. Kinézek még egyszer balra, de még nem indulok. Fékhang. Hirtelen a visszapillantóra meredek. A pillanat tized másodpercéig nem láthatok benne semmit. Aztán hatalmas durranás, csikorgás. Szívem görcsbe rándul, kihagy néhány ütemet, majd óriásit dobban és eszeveszetten kalapálni kezd. Csatt! Nagyot rándul az autó. A csattanás után hangos sírás. Hátul jobb oldalon ül a lányom. És így, hátrafelé, szinte ott - mellette, az ablakon keresztül, veszélyesen közel látom a furgont. Vigasztalás, remegés, kétségbeesés, számvetés: ép bőrrel megúsztuk.
2015. augusztus 26., szerda
Szabadság
Várjuk a júniust, mert mindjárt vége van a sulinak. Gyermekként vágyunk az elvárások nélküli, játékokkal teli szabadidőre. Emlékszem gyerekkoromban azokra a hosszú hetekre, amikor testvéreimmel a közeli erdőben bicikliztünk, süvített a szél a fülünk mellett a sebességtől. Szabadnak éreztük magunkat, megszűnt az idő, csak a játék és az új bicikli útvonalak felfedezése volt a fejünkben, ami elképesztő nagy fantáziát, szinte megélt meseszerű élményeket hozott. A kis domb, amire feltekerni egy váltó nélküli Tacskó biciklivel nem kis kihívás volt.
Címkék:
boldogság,
bolondság,
creaholic,
emlékezés,
fiatalság,
gyerek,
gyermekkor,
hangulatok,
játék,
kaland,
nosztalgia,
szabadidő,
szórakozás,
természet,
vakáció,
zöld
2015. augusztus 24., hétfő
"Hónap dolgozója"
Elérkezett
a lakásfelújítás ideje és ezzel együtt a nagytakarításé is. Hirtelen
szembesültem azzal, hogy egyik gyerekem kinőtt a gyermekkorból. Saját
elképzelése van, franciaágyat szeretne, vagy valami olyasmit.
Ezen
felbuzdulva nyakunkba vettük a várost, és egy ismertebb bútoráruházba mentünk.
A kiválasztott, ággyá alakítható kanapéról készségesen kaptunk tájékoztatást és
egy papírt, - miszerint a házhozszállítás két munkanapot vesz igénybe, ha nem
tudjuk megoldani. Hohohó, gondoltuk. Ez a legjobb. Ma csütörtök este van.
Péntek egy munkanap, szombat nem munkanap, mert semmilyen ünnepnapot nem kell
ledolgozni. Tehát hétfőn szállíthatják, juhé! Hétvégén úgyis a Balatonra
akarunk menni.
2015. augusztus 19., szerda
Vihar - anno és most
Emlékszem, gyermekkoromban valahogy másabbak voltak a természeti jelenségek mint most. Igaz, kisgyermekként félelmetesebbnek találtam a rossz időt, de nem azért
amiért most. A most vihara erőszakosabb,
durvább és többször megmutatta már, hogy ölni is képes. Gyermekkoromban csak
féltem az erejétől. A most vihara értette meg, azt amit akkor csak
jelzett. Jelezte, hogy nem lesz jó vége annak, ha nem figyelünk a természetre, ha a természetet sajátunknak tekintjük, kizsigereljük, és nem adunk, kizárólag elveszünk.
Kislány koromban a mennydörgésre a „mennyben görgetik a hordókat”, a villámlásra pedig az ”ördög veri a feleségét”
volt az indok. Akkoriban nem görgetett ilyen sok és nehéz hordót odafent senki,
és hát az ördög sem volt ilyen durva a feleségével. Persze én is
hallottam, olvastam az „utolsó órában vagyunk” figyelmeztetést, de nem hittem, és
nem tulajdonítottam a változásnak nagy jelentőséget. Talán a most viharai megmutatják, mire képes valójában a
természet. Bár kis porszemek vagyunk, de ez a temérdek porszem az évtizedek alatt rombolt és ártott. A saját házam táján körülnézve biztos, hogy én is hozzájárultam a romboláshoz miniatűr méretben anélkül, hogy tudtam volna mit teszek. Csak egyre jobban,
kényelmesebben szerettem volna élni, a következményekkel pedig nem törődtem, nem vettem figyelembe. Nem csak a viharok nagysága, milyensége, de a tél
hiánya, a tavasz rövidsége, és ha belegondolunk, csak egyszerűen a négy évszak
hónapjainak az eltolódása is figyelmeztetés.
2015. augusztus 17., hétfő
Itt a vihar
Végre esik! Nem is esik,
szakad. Az előkészületek pedig még cifrábbak voltak. Ahogy hirtelen az ég sötét
lett és haragos, majd megállás nélkül dörgött és a villámok virtus táncot jártak, a
szél tombolt… Mutatja erejét a természet.
Mikor kicsi voltam féltem
a dörgéstől. Furcsa módon soha nem a villám ijesztett meg. Ezt az égi sziporkát
imádtam. Amolyan égi műsorszámnak tartottam, amit a mi szórakoztatásunkra
adott elő a menny. A dörgés az annyira más volt. Egyrészt eleinte nagyon nehezen
értettem meg, hogy a kettő egy, hiszen ritkán fordult elő, hogy egyszerre
villant és zengett, és a kettő között eltelt idő sem volt soha azonos. Egyszerűen
nem tartoztak össze.
2015. augusztus 14., péntek
Nyári komolykodós
Nyár, szünet,
pihenés kikapcsolódás. Nekem erről a könyv jut az eszembe. Ez az egyik jeles időszak
az évben, amikor rendszeresen vásárolok könyvet. Nyaralás előtt. Nagyon
szeretem a hűvös könyváruházak polcai közötti bóklászást, az ízlelgetést, kóstolgatást,
beleolvasást, s aztán, ha megvan a zsákmány, akkor már magát az élményszerű
elmerülést az olvasmányban. Elmesélem tavaly nyári élményemet. Igazán említésre
méltó.
Mikor elérkezett a
„nagy nyári könyvvásárlás” ideje, kincsre leltem; három könyvet is vettem egyszerre
az írótól: Salman Rushdie-tól.
2015. augusztus 12., szerda
Orondi szőlőhegy
A ház úgy pottyant az ölünkbe, mint egy ajándék még négy évvel ezelőtt,
nyáron.
– Itt a kulcs, érezzétek jól magatokat! Mi nem használjuk ki, sokszor
itt áll üresen. – mondta a baráti család.
Felkerekedtünk és meg sem álltunk a Csákberényt és Csókakőt összekötő
Orondi szőlőhegyig. A ház a dűlőúttól jó kis kaptatóval közelíthető meg,
fölötte már csak egy présház, egy erdősáv és sziklák vannak. Miután a
szőlősorok mellett elhaladva, kifulladva felértünk a teraszra, lenéztünk a
Móri-árokra és rögtön beleszerettünk. Azóta többször is visszatértünk.
Szőlősök, szántók, erdők, levendula ültetvények.
2015. augusztus 10., hétfő
Pakk-olás
Hogyan tudunk egy döntésünkkel önmagunk ellenségévé válni? Hát úgy, ha
elmegyünk bevásárolni. Gondoljunk csak bele. Toljuk a 100 Ft-os érmével működő
mély kocsit, hogy megtöltsük különböző féle étkekkel. Természetesen bevásárló-listával
indulunk neki a nem kis tornamutatvánnyal felérő „túránknak”. Sorról-sorra csak
rakjuk-rakjuk a termékeket a mély kosárba, míg végül megtelik.
Polcról le,
bevásárlókocsiba be. Egy. Fizetésnél bevásárlókocsiból ki, futószalagra
felpakolni ugyanazt a mennyiséget. Kettő. Futószalag beindul, a nóta indul.
Futószalagról újra be a kocsiba. Három. No persze nemcsak úgy hányaveti módon.
2015. augusztus 7., péntek
Bőröndből élek
Az otthon ott van,
ahol megállunk… Dehogy van ott, igazából ebben a történet foszlányban nincsen
otthon.
Részlet az életem 35-dik
életévének első fejezetéből, ha naplót vezettem volna, valahogy így néztek
volna ki a bejegyzések:
2013.02.04 az angol
projekt megfeneklett, sürgősen oda kell utaznom, segíteni a helyi vezetőnek
kitalálni, hogy üzleti vagy IT oldalról mivel lehet áthidalni a nehézséget,
mielőtt a baj még nagyobb lesz…
2013.02.05 londoni út
jóváhagyása megérkezett, holnap indulok, este be kell pakolnom az átalakító konnektort,
hogy a laptopomat használni tudjam, 3 napi business cucc + egy kényelmes utazós,
valami vízhatlan cipő, esernyő na meg
persze kabát a ködös, párás, esős idő ellen…
2015. augusztus 5., szerda
Belégzés, kilégzés...
Belégzés,
benntartás, kilégzés, kinntartás….
… - a tudatos légzés négy fázisa. Engem
érdekel, hogy hogyan jelennek meg az életben ezek a fázisok, mert érzem, hogy
ugyanilyen a ritmus.
Az elmúlt pár évben belégzés-hangsúlyos
életet éltem, vagyis begyűjtöttem. Sok mindent gyűjtöttem a korábban
összerakott tudáshoz, tapasztalathoz; például egy egészen másfajta én-tudást.
Először jártam egy jóga csoportba, ahol rengeteg újat tanultam, ez volt a
gyerekek előtti 2 év. Aztán elköltöztünk Rómába, ami felért egy (egyébként
tudatos) elvonulással. Akkor elkezdtem megélni, azt, amit addig csak
tanultam, és tapasztalatokat szereztem, arról, hogy működik mindez az
életben.
2015. augusztus 3., hétfő
Más helyek, más csodák
A hétköznapok rutinja
adja az élet alapmintázatát, de azok a pillanatok, amikor igazán ki tudok ebből
szakadni, valahogy ritmusossá teszik az egészet. Régebben, amikor még nagyon
zajos volt az élet körülöttem mindig egy kis elvonulásra, csendre – leginkább a
belső csendre – vágytam, most viszont – hogy a hétköznapokban az életem egy kissé
csendesebb szakaszát élem –, ég az út a talpam alatt. Mennék, megismernék,
felfedeznék. Olyan jó kilépni a megszokott keretből – s ha már itt van a
lehetőség (a jármű, a kellékei, a jó társaság és a bejárandó terület is) –
indulni kell és belekóstolni valami egészen másba.
Mert minden vidék más.
Nem csak a táj, a mikroklíma, de az ott élő emberek is egészen mások. Mások a
színek, a formák, más a művészet, a gasztronómia, az építészet. – Ezt nevezzük
kulturális különbözőségnek? Talán. Engem elbűvöl. Igaz, hogy csak turistaként,
de a lehető legnagyobb nyitottsággal és kíváncsisággal közelítek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)