Oldalak

2015. november 2., hétfő

Elment, elengedem én is...

Apám halott. Már sok-sok éve. Haragszom rá. Még élhetne és boldog lehetne. Láthatná az unokáit, láthatná, ahogy felnőnek. Örülhetne az életnek. Megbocsáthatnánk egymásnak.

Megbocsátanék. De nem tudok, még mindig nem. Dühös vagyok rá és magamra is. Felelősnek érzem magam, hiába tudom az eszemmel, hogy sohasem a gyerek felel a szülőért és hiába tudom, hogy nem tehetek a sorsáról. És ugyanez a mentegetőzés abban sem segít, hogy megbocsássak neki azért, amit ellenünk elkövetett. Hiába halott.

Hiába a temetőben gyújtott mécses, az elmormolt ima, hiába a búcsúlevél, amit nagy neheze megírtam, bár tudtam, nem olvashatja már. Csend és áhítat kívül, feszítő düh belül. Szentségtörés, képmutatás... De minden évben ott állok a sírnál, ahogyan mindenki ott áll elhunyt szerettei sírjánál, és gyertyát gyújtok. Ettől nem lesz könnyebb, ahogyan a múló évek sem segítenek.


Vajon hányan cipelik ki évről évre rendezetlen, lezáratlan, meg nem bocsátott ügyeiket a sírokhoz azt remélve, hogy végre letehetik, ott hagyhatják. Vajon hányan vannak, akik nem tudják kibeszélni lelküket szorító fájdalmukat, mert már nincs itt, akinek el kellene mondaniuk? Hányan helyezik el a szeretet virágait a sírokon haraggal a szívükben?

Nincs feloldozás. Talán az idő, talán az imák. Egyszer talán meglesz az erőm, hogy azt mondjam: Apám halott. Elment, elengedem én is...



lejegyezte: fonóművek

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése