Oldalak

2015. november 30., hétfő

Újra jazz koncerten jártam...


Gondoltam újra megpróbálom, hiszen adódott egy lehetőség. Nem is akármilyen. Itt koncertezik Magyarországon egy amerikai jazz formáció. Soha vissza nem térő alkalom! Visszaemlékezve az egy évvel ezelőtti new york-i pozitív élményeimre (ami egyben a beavatásom is volt a jazz világába), bátran és bizakodva ültem be a koncertterem székébe.

A koncertterem pódiumára három zenész érkezett meg, a maga szokványos lazaságában. Vászon nadrág, kockás ing, kicsit kinyúlt, megnyűtt póló. Ez is része a jazz világának. Fura kontrasztot adott a koncertterem patinás épületének „súlya” és a zenészek öltözködési lazasága. Semmi lacafaca. Bejöttek, tapsvihar. Minden bevezető nélkül fogták magukat és bevezették a közönséget a jazz világába.

2015. november 27., péntek

Belső én?

„Ez a baj ma a világgal: senki sem mondja ki, hogy valójában mit érez, inkább magunkban tartjuk. Szomorúak vagyunk, de nem sírunk; vidámak vagyunk, de nem táncolunk és nevetünk, sőt sokszor még csak el sem mosolyodunk. Mérgesek vagyunk, de nem üvöltünk; szeretünk valakit, de nem ölelünk. Miért? Mert valójában mind szégyenkezünk az érzéseink miatt, és ez a baj ma a világgal."/részlet Müller Péter írásából/

Csak a ki nem mondáson múlik vajon? Nekem szeretet-éhségem van. Arra vágyom, hogy álljon meg a világ körülöttem és én igazán, szívből, hangosan és látványosan szerethessek és szeressenek engem is - ha másképp nem megy, hát akkor itt és most ebben a rohanó, érzések nélküli világban. És ezt annyira szeretném, hogy már fáj, ha másért nem is – pedig volna okom rá számolatlan -, ezért aztán biztosan üvölteni tudnék.

2015. november 25., szerda

Miért


A „miért” szó nyelvtani szempontból kérdőszó. Jelentését tekintve valaminek az okát firtatja. Értelmezésem szerint akkor használjuk, ha a másik mondandóját nem értjük teljesen és így akár a mondanivaló gyökeréig szeretnénk hatolni. Meg szeretnénk érteni a gondolkodását, az okokat, azt, hogy mi vezette a véleményhez tulajdonosát. A kisgyerekek pontosan így tanulnak tőlünk, amikor három évesen, minden második szavuk ez.

Naponta járok, kelek, tapasztalok. Sok olyan helyzetet látok és hallok, amit nem értek. Majdnem naponta merül fel bennem a kérdés; miért?

2015. november 23., hétfő

A porcelánboltos



Mi már csak így hívjuk. Amúgy az unokatesómról van szó; nagyon csinos, jó képességű, legalábbis ami a matematikát illeti. Ma már az egyetemen kutatótanár. Jó kis karrier, de a porcelánboltos státuszát máig sem adta fel. Azt hiszem nem tudta feladni.
Már gyereknek is kissé furcsa volt. Valahogy mindig rátapintott arra, hogy kinek mi a legérzékenyebb pontja és kímélet nélkül mondta ki hangosan azt, amit magunknak sem mertünk volna soha beismerni. „Gyerekszáj” mondták a felnőttek, és zavartan mosolyogtak. Belül persze, a legnegédesebb mosoly mögött is éktelen harag tombolt, s amint alkalom adódott az adós visszafizetett neki – ő persze nem értette. Sose szerette senki. Gyűlöltük, ahogy kimondta a puszta valót. És ő nem vette észre. Tényleg nem értette, hogy miért fordul el tőle mindenki, miért lesznek a gyerekek - felnőttek indokolatlanul ingerültek egy-egy megnyilvánulása után és miért bántják őt. Soha nem értette meg és nem is szerette őt senki annyira, hogy leüljön vele szemtől-szembe és elmagyarázza, hogy mi történik. Így nőtt fel, kirekesztve, magányosan, az igazság bajnokaként. Csupán csak a könyveit szerette, a tudományosakat, mert azok, amikben a puszta tényeken túl másról is szó esett érthetetlenek voltak a számára.

2015. november 20., péntek

Szív szakad

Átlagos reggelre ébredtem. Álmosan botorkáltam a kávéfőző felé és a félhomályban a telefonom kijelzőjén folyamatosan villogott az "üzenetevan" kijelző. Éjszakára lehalkítom, hogy ne zavarjon ha valamelyik bulizó barátom rám dob egy üzenetet, hogy milyen jó a buli, vagy hasonlók. Megnéztem mi ez a forgalom kora reggel, ennyire nem szoktam népszerű lenni. 

Facebbok üzenetek a párizsi barátok és ismerősöktől, melyek szövege jól vannak élnek. Mi a fene? Valami baljós, jeges rémület kezdett elhatalmasodni rajtam. Ez nem lehet vicc. Ilyennel nem játszik az ember, hogy a barátját arról értesíti, hogy él! Az álom elillan, tudatosodik bennem, hogy ez sajnos nem egy soron következő "Ice backet challenge" vagy hasonló társai, hanem véresen komoly. Lázasan keresem a távkapcsolót, és megtalálom a BBC-n... és csak ülök a TV előtt és dermedten nézem a képsorokat...

2015. november 18., szerda

Párizsból élőben 2.


Megtörtént ismét! Amiről azt hittem, hogy soha többé nem fog előfordulni, újra megtörtént. Itt, velünk. Pedig nem így indult!

Nagy izgalommal vártuk a hétvégét! Jönnek a barátaink! Felnőttek és gyerekek, akik eddig csak hallottak Párizsról, a csodavárosról. Gyerekek, akik már elég nagyok ahhoz, hogy felfogják, hogy minden város önmagában egy csoda, s ez, amit nem kis anyagi áldozat árán most meglátogatnak, az egyik cseresznye a habos torta legtetején. Na jó, nem pont így, de nagy volt a várakozás a látogatók és a vendéglátók oldaláról is. Terveztünk, javasoltunk, egyeztettünk, elvetettük, igazítottunk korhoz, nemhez, érdeklődési körhöz és az időjáráshoz. Izzottak a láthatatlan vezetékek. Aztán eljött a nagy nap és megérkeztek. Péntek volt meglepően szelíd őszi délután. A tervek szerint városozás, sétálás volt beütemezve, arra készültünk, hogy meglátogatjuk az Öreg Hölgyet és megcsodáljuk a csupafény esti toalettjét. De hát, ahogy ez általában lenni szokott, az első estére szépen kidolgozott tervünk kútba esett,

2015. november 17., kedd

Az AJTÓ - November 17. a koraszülöttek világnapja.

Amit most olvashattok az egy korababa és anyukájának szívszorító története, aki tesz azért, hogy másoknak kevesebbet kelljen küszködnie az AJTÓVAL. 

Az én fiam is koraszülöttként érkezett erre a világra. Számomra megdöbbentő a közvélemény és a rendszer hozzáállása ezekhez a babákhoz és édesanyjukhoz. Ezeket az édesanyákat - történetük ismerete nélkül - megbélyegzik, és információ hiányában olyan meggondolatlan és sokszor hamis címkékkel látják el, amit szerintem a magyar média ahelyett, hogy megpróbálná megállítani, csak tovább erősít. 

2015. november 13., péntek

Világ vége előtt kettővel

Világ vége előtt kettővel lakom. Forgalmas főút halad el alig háromszáz méterre a névtelen kis utcánktól. Szántó és egy kis erőcskének csúfolt akácos választ el tőle. Ez a csendes, akár eldugottnak is nevezhető zsákutca, a szántójával, a sajátbejáratú kis erdőcskéjével és a tizenegynéhány házával maga a béke szigete. Hihetetlen ennek a mini világnak a faunája is. Igen, igen a szokásos veréb, szarka, varjú és holló kombón túl van még néhány barázdabillegető és egy két rigó – ezek a szárnyas-tollasak. Van ezen kívül egér, vakond és valamelyik nap láttam nyulat is. 

Legalábbis azt hiszem, hogy nyúl volt.  Ebben nem lehetek egészen biztos, mert

2015. november 11., szerda

Cicu hazatalál

Hideg volt. Csak erre emlékszem. Vagy inkább csak erre akarok emlékezni, semmire ami előtte volt. Se az embergyermekre, se a nagy emberekre, se a kezdeti jó érzésekre, a reményre, az ígéretekre, se a csalódásra, az értetlenségre, a kiabálásokra, az éhségre és a fájdalmakra. Semmire. Azt a nyitott ajtót, amin kimenekültem, és a hideget, ami az ott hagyott dermesztő légkörnél mégis elviselhetőbb volt, nem tudom elfelejteni. És a futást sem. Iszkoltam, menekültem bárhová, csak el innen. És fel is adtam, azt hiszem, szinte elhittem, hogy ennyi! Vége...
A hideggel együtt végtelen szomorúság járt át és akkor láttam meg őket. Azt a kecses hosszúhajút és a kedves göndörkést. Elsőre pont olyanok voltak, mint a felejteni vágyott nagyemberek, de mégis mások. Láttam köztük a vibrálást, aminek - azóta tudom -, az ő világukban szeretet a neve.

2015. november 9., hétfő

Apropó házi kedvenc!

Ha a gyermekünk azzal a kéréssel szembesít, hogy házi kedvencet akar, szülőként, két hibát követhetünk el. Azt, ha eltiltjuk és azt, ha bele egyezünk. Én nem is tudom hogy csinálom, de nekem sikerült belefutni mindkettőbe…

Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy kizárólag olyan állatka jöhet szóba, amitől mi magunk sem félünk, nem irtózunk. Kisebbik lányom éveken át kígyót szeretett volna. Az volt a határozott elképzelése, hogy majd a szobájában tartja egy klassz terráriumban – aminek a berendezését legapróbb részletig meg is tervezte. Mint felelősség teljes szülő ezt kategorikusan elleneztem. Rendelkezési jogomnál fogva kizártam a lehetőséget. Persze, ebben egy cseppet sem játszott szerepet az én gyermekkori élményem, mikor

2015. november 6., péntek

Családom és egyéb lakótársak

Napok óta finom istállószag lengi be a lakást. Nem orrfacsaró a bűz, de ahogyan belépek a lakásba, megcsapja az orromat a szag. Igen, tudom, hogy mitől van, de kemény leszek és nem! Nem takarítom ki az állatokat! Nem! Mindig megsajnálom a hörcsögöket és a malackákat és megcsinálom, de most iskolaszünet van, ráér a két kis gazdájuk, nem engedek a huszonegyből!

Pedig egyszerűbb lenne, ha magam látnék neki. Öt perc alatt túl vagyok az egészen, szépen, csendben. Amint a gyerekeimen a sor, mindig veszekedésbe torkollik a munka és a fél lakást fel kell takarítanom, akkora rumlit csinálnak. De most majd végighallgatom a balhét és kitakarítok utánuk, csak csinálják meg szépen!

Nagy dilemma volt, hogy

2015. november 4., szerda

Az élet puzzle-darabjai

Utálom a puzzle játékokat. Türelmetlen vagyok, mert még egy játék, amiben valamilyen stratégiát kell kitalálnom ahhoz, hogy a játékot megfelelő összhangba hozzam saját magammal. Először a széleket kezdjem el gyűjteni, majd színek vagy alakzatok szerint? A darabokat elnézve gondolkodóba estem, és eszembe jutott egy életszagú, személyes hangvételű történet:

„Léptemben-jártamban sokáig nyomomban jártál. Együtt mentünk, és ahová Te léptél, én oda léptem, ahová én léptem, Te követted a nyomomat. Ahogy múltak az évek, először az egyik lábunk maradt le, aztán a másik.  Hiába léptünk vissza egyet-kettőt. Aztán már nem akartál az én nyomomba lépni. Egyszercsak elléptél jobbra, és én próbáltam utánad lépni. Továbbléptél még kettőt, de én nem tudtalak már követni. Megíjedtem. Beszéltem, de

2015. november 2., hétfő

Elment, elengedem én is...

Apám halott. Már sok-sok éve. Haragszom rá. Még élhetne és boldog lehetne. Láthatná az unokáit, láthatná, ahogy felnőnek. Örülhetne az életnek. Megbocsáthatnánk egymásnak.

Megbocsátanék. De nem tudok, még mindig nem. Dühös vagyok rá és magamra is. Felelősnek érzem magam, hiába tudom az eszemmel, hogy sohasem a gyerek felel a szülőért és hiába tudom, hogy nem tehetek a sorsáról. És ugyanez a mentegetőzés abban sem segít, hogy megbocsássak neki azért, amit ellenünk elkövetett. Hiába halott.

Hiába a temetőben gyújtott mécses, az elmormolt ima, hiába a búcsúlevél, amit nagy neheze megírtam, bár tudtam, nem olvashatja már. Csend és áhítat kívül, feszítő düh belül. Szentségtörés, képmutatás... De minden évben ott állok a sírnál, ahogyan mindenki ott áll elhunyt szerettei sírjánál, és gyertyát gyújtok. Ettől nem lesz könnyebb, ahogyan a múló évek sem segítenek.