Oldalak

2015. október 2., péntek

Gyalogos-figyelő

Voltatok a héten futni? Még nem? Pedig kellene. Gondoljatok bele, milyen sokat üldögélünk kanapén, fotelban, széken, sőt autóban! Ugye, hogy ugye! És mennyi a mozgás a másik oldalon? Na! Mozogni bizony fontos, sőt, muszáj! Mondjuk, én nem viszem túlzásba, ráfogom a nyuszira, vagy a lábtörésre, vagy mit tudom én; de nem és nem futok! Gyalogolok! …és mennyivel jobb dolog ez, de tényleg. Egyetlen hátulütője van, tovább tart, de ezen felül… na tessék, felsorolom az előnyöket: nem fáj, nem köpöm ki a tüdőmet és nem izzadom szanaszét magamat. S ha ez nem lenne elég, nézelődhetek is közben. És tényleg mennyi mindent megláthat az ember egy kiadós gyaloglás során. Nem hiszitek? Gyertek velem!

Elindulunk a lakóhelyszerinti utca sarkáról és felvesszük a tempót. Figyelünk egy keveset a testtartásunkra, az első nagyobb üvegajtóban ellenőrizzük az outfitet és… el is engedhetjük magunkat. Nem viccelek, ennyi volt, ezután már jöhet az önfeledt nézelődés. Szembe szalad egy lány, aki a reggeli körén már túl van: tekintete merev, ruhája csatakos, mozdulatai automatikusak – kedvesen rámosolygunk, de tudjuk, hogy a cipője orránál nem lát tovább, ...szegény. Pedig, ahogy elérjük a kiserdőt, ott van maga a csoda: fényben megcsillanó szalagok erdején fogunk átvágni. Tényleg úgy néz ki az ösvény, ahogy a reggeli nap bekukucskál rá, mint egy biztonsági lézersugár hálóval ellátott folyosó. Lehelet vékony pókfonalak libegnek keresztül kasul változó magasságban. Lenyűgöző! Aztán a lombok mintázata, a felhőjáték, a madarak szurkolótáborának trillái, illat- és bizony néha szag orgia… Ó mennyi és micsoda fergeteges élmény kavalkád. És közben fel lehet nézni az ösvényről, és nem dübörög a fülünkbe a szívverésünk és nem csípi a szemünket a lecsorgó izzadság – nem azért, de tényleg :) 

Ahogy frekventáltabb területre jutunk, emberi jellegében is megelevenedik a táj: itt egy csevegő-kocogó kertvárosi feleség duó, aztán egy elszántan nyújtó, kábé hetvenhét éves öregúr, aki az eget akarja elérni. Az asszony, aki félig sportos öltözékben napoztatja az arcát a padon, időnként rászól az ész nélkül nyargalászó szobakutyuskáira. Amott egy másik napimádó hölgy épp arcmasszázzsal van elfoglalva, aztán jön egy távgyalogló stílusban ide-oda billegő szikár pasas. Amott egy Adonis, aki a kemény tizenkét fokban csupasz felsőtesttel nyomja – hmmm, több sporttársnő is rajta felejti a szemét. Persze közben kutyát sétáltatók minden mennyiségben. Kiskutya és nagy kutya, lomha és óriás, minden van itt – érdekes eljátszani azzal a gondolattal, miszerint a kutyákban és gazdáikban van valami közös. De vajon mi lehet a közös abban a fejkendős idős hölgyben és abban az uszkve negyven varjúban, akik károgva, szökdécselve követik őt? (Talán az elemózsiás tasak, amiből a matróna enni szór a jószágoknak.) Aztán itt egy kizárólag ezüstfehérhajú emberekből verbuvált csapat, akik most tanulják hogyan érdemes az északi-séta-pálcával kalimpálni. Amott egy páros boldog mosollyal meditál. Szembe trappol velem két szupernagyi, mindkettő háromkerekű kocogó babakocsit tol maga előtt, amelyben édesdeden szenderegnek a kisdedek. Generációs ugrás - közös sport! Tényleg izgalmas.

Na jó, vissza a tájhoz, ismét embermentes övezetbe kavarodtam, szeretek felfedezni, de hopp! illetéktelen behatoló lettem egy munkahelyre. A föld tele van szórva óvszertasakokkal – szerencsére csak a tasakok… hátra arc, vissza a civilizáció irányába, még jó, hogy munkaidőn kívül kavarodtam erre. Egy kisebb csoport tűnik fel az elhagyott ösvényen a civilizáció (egy nagyobb autóparkoló) irányából. Elől hátul egy-egy kétajtós szekrény méretű lény szigorúan has alatt összefogott kézzel és vizslató tekintettel pásztázza az utat. Az elülső az ösvények kereszteződésénél kicsit felgyorsít és bekukkant a mellékutakra, a hátvéd időnként megpördül és biztosít. Középen három cicababa cseverészik talpig chanele-ben. Hát kérem, van annak, aki el nem herdálja… aztán, ahogy visszajutunk a fősodorba, ismét bicajosok, kocogók, futók, gyaloglók sokasága… Vidám társaság ez. És aki teheti, mosolyog!

Mondom én nektek, az a tíz-tizenkét kilométer úgy elrohan, alig vesszük észre. És közben minden érzékszervünknek jut az élményből! Azt mondják az okosok, az egészség megőrzéséhez napi tízezer lépésre van az embernek szüksége!
Hát talpra és élményre fel!



lejegyezte: ebaratnőm

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése