Pillanatfelvételek a nyárról

Reggelizek a tengerparti óváros egyik legforgalmasabb kávézójában, és nézem az égen átvonuló felhőket, a sirályokat, a hullámzó vizet. Iszom a bikaerős kávét, eszem hozzá a croissant, együtt a helyiekkel, néhány háborús veteránnal, korán kelő turistával, és arra gondolok, itt jó lenne élni, ebben a városban, ahol tolerancia honol: mindenki vendég, az is, aki nem olyan mint a többiek, mert kerekesszékben ül,  vagy nem hasonlít a „normális” gyerekekre, esetleg a saját neméhez vonzódik, vagy ki tudja milyen módon lóg ki a társadalmi többségből. Ahol a kutyáknak külön strandjuk van, külön zuhanyzóval, ahol még éjfél előtt is lehet frissen sült kenyeret vásárolni, ahol nem kell a kutyákra szájkosarat rakni, és mégsem bántanak senkit és semmit. Otthon érzem magam, majdnem ugyanannyira, mint amikor nyugágyban hanyatt fekve bámultam a Dél keresztjét az égen messze-messze egy másik tengerparton.

Értékeim

Vezetek. Szemem tágra nyit. Figyelek. 
Figyelem a többi autóst, a forgalmat. Betartok minden előírást: a fényőr jelzéseit, a táblákat, a sebességhatárokat, az elsőbbségadás szabályait.  Mindent. Balra indexelek. Folyamatosan jönnek a szembejövő sávban. Kattog az index egy ideje. Állok és várok. Kinézek még egyszer balra, de még nem indulok. Fékhang. Hirtelen a visszapillantóra meredek. A pillanat tized másodpercéig nem láthatok benne semmit. Aztán hatalmas durranás, csikorgás. Szívem görcsbe rándul, kihagy néhány ütemet, majd óriásit dobban és eszeveszetten kalapálni kezd. Csatt! Nagyot rándul az autó. A csattanás után hangos sírás. Hátul jobb oldalon ül a lányom. És így, hátrafelé, szinte ott - mellette, az ablakon keresztül, veszélyesen közel látom a furgont. Vigasztalás, remegés, kétségbeesés, számvetés: ép bőrrel megúsztuk.

Szabadság

Mindig ez a várakozás. Egész életünkben csak várakozunk. Hol türelmesen, hol türelmetlenül. Egy biztos: minden ember egész évben a nyarat várja a legjobban, hogy eltölthesse jól megérdemelt pihenését, a szabadságát.

Várjuk a júniust, mert mindjárt vége van a sulinak. Gyermekként vágyunk az elvárások nélküli, játékokkal teli szabadidőre.  Emlékszem gyerekkoromban azokra a hosszú hetekre, amikor testvéreimmel a közeli erdőben bicikliztünk, süvített a szél a fülünk mellett a sebességtől. Szabadnak éreztük magunkat, megszűnt az idő, csak a játék és az új bicikli útvonalak felfedezése volt a fejünkben, ami elképesztő nagy fantáziát, szinte megélt meseszerű élményeket hozott. A kis domb, amire feltekerni egy váltó nélküli Tacskó biciklivel nem kis kihívás volt.

"Hónap dolgozója"

Elérkezett a lakásfelújítás ideje és ezzel együtt a nagytakarításé is. Hirtelen szembesültem azzal, hogy egyik gyerekem kinőtt a gyermekkorból. Saját elképzelése van, franciaágyat szeretne, vagy valami olyasmit.

Ezen felbuzdulva nyakunkba vettük a várost, és egy ismertebb bútoráruházba mentünk. A kiválasztott, ággyá alakítható kanapéról készségesen kaptunk tájékoztatást és egy papírt, - miszerint a házhozszállítás két munkanapot vesz igénybe, ha nem tudjuk megoldani. Hohohó, gondoltuk. Ez a legjobb. Ma csütörtök este van. Péntek egy munkanap, szombat nem munkanap, mert semmilyen ünnepnapot nem kell ledolgozni. Tehát hétfőn szállíthatják, juhé!  Hétvégén úgyis a Balatonra akarunk menni.

Vihar - anno és most

Emlékszem, gyermekkoromban valahogy másabbak voltak a természeti jelenségek mint most. Igaz, kisgyermekként félelmetesebbnek találtam a rossz időt, de nem azért amiért most. A most vihara erőszakosabb, durvább és többször megmutatta már, hogy ölni is képes. Gyermekkoromban csak féltem az erejétől. A most vihara értette meg, azt amit akkor csak jelzett. Jelezte, hogy nem lesz jó vége annak, ha nem figyelünk a természetre, ha a természetet sajátunknak tekintjük, kizsigereljük, és nem adunk, kizárólag elveszünk.

Kislány koromban a mennydörgésre a „mennyben görgetik a hordókat”, a villámlásra pedig az ”ördög veri a feleségét” volt az indok. Akkoriban nem görgetett ilyen sok és nehéz hordót odafent senki, és hát az ördög sem volt ilyen durva a feleségével. Persze én is hallottam, olvastam az „utolsó órában vagyunk” figyelmeztetést, de nem hittem, és nem tulajdonítottam a változásnak nagy jelentőséget. Talán a most viharai megmutatják, mire képes valójában a természet. Bár kis porszemek vagyunk, de ez a temérdek porszem az évtizedek alatt rombolt és ártott. A saját házam táján körülnézve biztos, hogy én is hozzájárultam a romboláshoz miniatűr méretben anélkül, hogy tudtam volna mit teszek. Csak egyre jobban, kényelmesebben szerettem volna élni, a következményekkel pedig nem törődtem, nem vettem figyelembe. Nem csak a viharok nagysága, milyensége, de a tél hiánya, a tavasz rövidsége, és ha belegondolunk, csak egyszerűen a négy évszak hónapjainak az eltolódása is figyelmeztetés. 

Itt a vihar

Végre esik! Nem is esik, szakad. Az előkészületek pedig még cifrábbak voltak. Ahogy hirtelen az ég sötét lett és haragos, majd megállás nélkül dörgött és a villámok virtus táncot jártak, a szél tombolt… Mutatja erejét a természet. 

Mikor kicsi voltam féltem a dörgéstől. Furcsa módon soha nem a villám ijesztett meg. Ezt az égi sziporkát imádtam. Amolyan égi műsorszámnak tartottam, amit a mi szórakoztatásunkra adott elő a menny. A dörgés az annyira más volt. Egyrészt eleinte nagyon nehezen értettem meg, hogy a kettő egy, hiszen ritkán fordult elő, hogy egyszerre villant és zengett, és a kettő között eltelt idő sem volt soha azonos. Egyszerűen nem tartoztak össze.

Nyári komolykodós

Nyár, szünet, pihenés kikapcsolódás. Nekem erről a könyv jut az eszembe. Ez az egyik jeles időszak az évben, amikor rendszeresen vásárolok könyvet. Nyaralás előtt. Nagyon szeretem a hűvös könyváruházak polcai közötti bóklászást, az ízlelgetést, kóstolgatást, beleolvasást, s aztán, ha megvan a zsákmány, akkor már magát az élményszerű elmerülést az olvasmányban. Elmesélem tavaly nyári élményemet. Igazán említésre méltó.

Mikor elérkezett a „nagy nyári könyvvásárlás” ideje, kincsre leltem; három könyvet is vettem egyszerre az írótól: Salman Rushdie-tól.

Orondi szőlőhegy

A ház úgy pottyant az ölünkbe, mint egy ajándék még négy évvel ezelőtt, nyáron.

– Itt a kulcs, érezzétek jól magatokat! Mi nem használjuk ki, sokszor itt áll üresen. – mondta a baráti család.

Felkerekedtünk és meg sem álltunk a Csákberényt és Csókakőt összekötő Orondi szőlőhegyig. A ház a dűlőúttól jó kis kaptatóval közelíthető meg, fölötte már csak egy présház, egy erdősáv és sziklák vannak. Miután a szőlősorok mellett elhaladva, kifulladva felértünk a teraszra, lenéztünk a Móri-árokra és rögtön beleszerettünk. Azóta többször is visszatértünk. Szőlősök, szántók, erdők, levendula ültetvények.

Pakk-olás

Hogyan tudunk egy döntésünkkel önmagunk ellenségévé válni? Hát úgy, ha elmegyünk bevásárolni. Gondoljunk csak bele. Toljuk a 100 Ft-os érmével működő mély kocsit, hogy megtöltsük különböző féle étkekkel. Természetesen bevásárló-listával indulunk neki a nem kis tornamutatvánnyal felérő „túránknak”. Sorról-sorra csak rakjuk-rakjuk a termékeket a mély kosárba, míg végül megtelik.

Polcról le, bevásárlókocsiba be. Egy. Fizetésnél bevásárlókocsiból ki, futószalagra felpakolni ugyanazt a mennyiséget. Kettő. Futószalag beindul, a nóta indul. Futószalagról újra be a kocsiba. Három. No persze nemcsak úgy hányaveti módon.

Bőröndből élek

Az otthon ott van, ahol megállunk… Dehogy van ott, igazából ebben a történet foszlányban nincsen otthon.

Részlet az életem 35-dik életévének első fejezetéből, ha naplót vezettem volna, valahogy így néztek volna ki a bejegyzések:

2013.02.04 az angol projekt megfeneklett, sürgősen oda kell utaznom, segíteni a helyi vezetőnek kitalálni, hogy üzleti vagy IT oldalról mivel lehet áthidalni a nehézséget, mielőtt a baj még nagyobb lesz…

2013.02.05 londoni út jóváhagyása megérkezett, holnap indulok, este be kell pakolnom az átalakító konnektort, hogy a laptopomat használni tudjam, 3 napi business cucc + egy kényelmes utazós,  valami vízhatlan cipő, esernyő na meg persze kabát a ködös, párás, esős idő ellen…

Belégzés, kilégzés...

Belégzés, benntartás, kilégzés, kinntartás….

… - a tudatos légzés négy fázisa. Engem érdekel, hogy hogyan jelennek meg az életben ezek a fázisok, mert érzem, hogy ugyanilyen a ritmus.

Az elmúlt pár évben belégzés-hangsúlyos életet éltem, vagyis begyűjtöttem. Sok mindent gyűjtöttem a korábban összerakott tudáshoz, tapasztalathoz; például egy egészen másfajta én-tudást. Először jártam egy jóga csoportba, ahol rengeteg újat tanultam, ez volt a gyerekek előtti 2 év. Aztán elköltöztünk Rómába, ami felért egy (egyébként tudatos) elvonulással. Akkor elkezdtem megélni, azt, amit addig csak tanultam, és tapasztalatokat szereztem, arról, hogy működik mindez az életben. 

Más helyek, más csodák

A hétköznapok rutinja adja az élet alapmintázatát, de azok a pillanatok, amikor igazán ki tudok ebből szakadni, valahogy ritmusossá teszik az egészet. Régebben, amikor még nagyon zajos volt az élet körülöttem mindig egy kis elvonulásra, csendre – leginkább a belső csendre – vágytam, most viszont – hogy a hétköznapokban az életem egy kissé csendesebb szakaszát élem –, ég az út a talpam alatt. Mennék, megismernék, felfedeznék. Olyan jó kilépni a megszokott keretből – s ha már itt van a lehetőség (a jármű, a kellékei, a jó társaság és a bejárandó terület is) – indulni kell és belekóstolni valami egészen másba. 

Mert minden vidék más. Nem csak a táj, a mikroklíma, de az ott élő emberek is egészen mások. Mások a színek, a formák, más a művészet, a gasztronómia, az építészet. – Ezt nevezzük kulturális különbözőségnek? Talán. Engem elbűvöl. Igaz, hogy csak turistaként, de a lehető legnagyobb nyitottsággal és kíváncsisággal közelítek.