Oldalak

2015. július 15., szerda

Hát hogy lehetne elengedni?

Azt mondod, el kéne engednem ezt a kapcsolatot. Azt mondod, túl sokat teszek bele. Rég fel kellett volna adnom, nem ér ennyit ez az egész. De nem tudom elengedni. Értsd meg, nagyon fontos nekem. Miért van ez? Nem tudom, azt tudom, hogy nem engedhetem el. Lehet, hogy ez valahonnan mélyebbről jön… Mondjuk a családomból...
Hogy mit programoztak belém a szüleim? Gondolkoztam rajta. Lehet, hogy ez lenne az oka? Nehéz megmondani. Tudod mit? Leírom neked az egész történetet. Döntsd el te.

Az én apámnak volt egy gyönyörű felesége. Fiatalok voltak, szerelmesek, jól éltek; aztán egyszer csak beütött a krach, kitört a háború és az apámat elvitték munkaszolgálatra. A háborúban minden férfinak mennie kellett, ő is katona volt és a helyzet úgy alakult, hogy Donnál hadifogoly lett. Ott ragadt hat hosszú évig. Borzasztó nehéz hat év volt ez, és csak a remény tartotta életben, hogy egyszer haza jut. Haza, ahol várják. Mire haza jutott, a gyönyörű feleség már más felesége volt. Nem várta meg.
S bár többé nem lettek egymáséi, az apám mégsem eresztette: mikor a halála után az iratait rendezgettem, a fiók legalján, megtaláltam az eltépett esküvői fényképet. Összeragasztottam.

Az anyámnak is volt egy első férje. Nagyon szemrevaló lány volt az anyám, férfiak tekintetében pedig nagyon válogatós, de ha egyszer elkötelezte magát, akkor kitartott. Az első választottja, egy akkoriban igen híres futballista, nem akármilyen partinak számított. Nagy szerelem volt az övék, s bár a férj borzalmasan féltékeny volt és sokszor bántotta, sőt be is zárta anyámat, ő mégis imádta az emberét. A labda kerek és a futballisták élete akkor is nagyon mozgalmas volt, a fiatal férj elszegődött a határon túlra játszani. Bejött a számítás, jöttek a sikerek és szép polgári életet éltek egészen addig, amíg ki nem tört a háború. A háború senkinek nem kegyelmezett és a férjet elvitték a frontra. Anyám, ott maradt egyedül, elkeseredve és a már lezárt határon valahogy visszaszökött, haza, a Mamához. Sem a szétszakított világok sem a háború zűrzavara sem segítette akkor az információáramlást. Anyám nem hallott többet a férjéről. Egész életében sosem tudta meg, hogy mi lett vele: él-e, hal-e.

De az élet ment tovább. Vége lett a háborúnak. Mindketten sodródtak, majd megállapodtak és munkát vállaltak. Ugyanannál a vállalatnál. És összetalálkoztak. Apám és anyám. 39 és 30 évesek voltak és függetlenek, bár az anyám esetében ez sosem volt egyértelmű. Én kopogtattam és akkor összeházasodtak. 

Ilyen történettel a hátam mögött azt hiszem, nem csoda, hogy ragaszkodnom a párkapcsolatokhoz, még ha az különösnek tűnik is. Hiszek a párkapcsolatok létjogosultságában és erejében. És hiszem, hogy - bár sohase mond, hogy soha -, ez a lehetőség már többször nem jöhet az én életemben. Ezen a hőfokon, ilyen körülmények között, még viszonylag fiatalon, vagy inkább még nem öregen, már nem adatik meg.

Hát ezért nem tudom elengedni, azt hiszem…


Lejegyezte: egy kedves vendégünk
a kép az eltépett és összeragasztott fotó...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése