Bumeráng

Avagy hogyan tért vissza az eldobott sorsfeladat.

Azt mondta, ismer egy jó forrócsokis helyet a Liszt Ferenc téren; „… ott a legjobb a forrócsoki - sűrű, édes, olyan… nagyon-nagyon csokis… Érdemes odáig elsétálni.”  Ez volt a harmadik randink, csillogó szemekkel és letörölhetetlen mosollyal az arcunkon indultunk a csokinkért. Nem volt ugyan szükségünk további boldogság-hormon adagra, de azt alig vártuk, hogy kóstolgassuk egymást, és tovább ismerkedjünk. Igazság szerint már az első találkozáskor, mikor a Mechwart téren beült az autómba, már akkor tudtam, hogy Ő az! Itt van! Megvan! Végre! Érdemes volt várni.

A csoki tényleg jó volt, bár szerinte volt ez jobb is. Ezt a megjegyzését úgy fordítottam le magamnak, hogy ez a fiú a legjobbat akarja nekem adni. Jó kezdet.
Jól esett vele beszélgetni, és egyre mélyebbre merültünk egymás szemében. Úgy éreztem, egy közös buborékban ülünk, és ami azon kívül volt, nem is létezett.

Kissé feszengve kezdett új témába. Látszott, hogy nagyon fontos neki, amit mondani akar:

- Van két gyerkőcöm. Nem én nevelem őket, de minden második hétvégén velem vannak. - és kicsit sem nyugodott meg azzal, hogy végre kimondta. Szinte tapintható volt a feszültsége, ahogy arra várt hogyan reagálok.

- Engem ez egyáltalán nem zavar. - próbáltam nyugtatni és még mondtam ezt-azt, bizonygatva, hogy ezt a helyzetet jól és könnyedén fogjuk kezelni.

Ez volt az elképzelés. A valóság nem sikerült ennyire könnyedre. A gyerekekkel lassan, óvatosan ismerkedtünk, mint a félős, zárkózott kiskutyák, magamat is beleértve. Nem akartam pótanyjukká válni, ezt már az elején eldöntöttem. Megelégszem azzal, ha elfogadjuk egymást. Néhány találkozó után rájöttem, ez sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszott akkor, amikor még csak elméleti szinten játszottam a gondolattal. És akkor, a semmiből hirtelen belém hasított: Te jó ég! Én már voltam ebben a helyzetben egyszer! Sok évvel ezelőtt, egy rövid ideig tartó, de intenzív szerelem ért véget azzal, hogy megijedtem attól, hogy a pasival együtt két kisgyereket és egy volt feleséget is kapok. Akkor eldobtam az egészet mindenestől: a pasit, a szerelmet, a lehetőséget a boldogságra. Megijedtem...

Te jó ég! - mondtam magamnak - várj csak egy kicsit! Ezek szerint most másodjára kaptam meg ugyanazt a feladatot! A bumeráng, amit anno elhajítottam, most visszatért. Úgy látszik, mégsem kerülhetem el a sorsomat.

De már nem is akarom.

Eltelt 3 év és végre összeházasodtunk. Annyira féltem, mit fognak hozzá szólni a gyerekek! A kislány törte meg a jeget, egy családrajzzal, amit a bejelentést követő következő hétvégénkre hozott. Én voltam rajta apával együtt. Menyasszonyi ruhában!

Istenem!

Elfogadott engem… Abban a pillanatban minden megváltozott bennem is. Még mindig hálás vagyok annak a kis óvodásnak, aki most már tinédzser, és még mindig ő kezdeményez:

-          Csináljuk már végre a tiramisut?

(Figyelem! A fenti írás egy újra megjelenő sorsfeladatról szól. Ez egy feladat, amit ha sikerül jól megoldani, akkor a fejlődés lehetőségét hordozza magában. Van egy erre nagyon hasonlító helyzet, ami úgy jelenik meg az életben, hogy mindig visszatér és mindig szenvedést okoz. Az nem sorsfeladat. Az előbbi, a sorsfeladat nehéz, de megoldható, és fejlődsz általa. A második csak teher, ami romboló és lefelé húz. A terhet nem muszáj tovább cipelni, kérhetsz segítséget.)

Lejegyezte egy kedves vendégünk: Holányi-Pap Dia