2015. július 31., péntek

A mindennapok hőse vagyok


Egyet mondok kettő lesz belőle. Tartja a közmondás. Azonban néha megesik, hogy több is lesz belőle.  Amikor életünk egyik fontos eseményén kimondjuk a boldogító igen-t, azt gondoljuk, hogy kettőnk élete kezdődik el. A boldogság és a vágyak kereszttüzében nem gondolunk bele, hogy gyakorlatilag az első perctől kezdve nem vagyunk egyedül. Minimum tízen vagyunk. Nem ketten, hanem tízen!
Ahogy telnek-múlnak az évek, egyre több mindent veszek észre magamon. Feltűnik, mintha láttam már volna ezeket valahol: …a mozdulat ahogyan megkötöm a cipőfűzőm, a tekintet amivel simogatom a környezetemet. 

Formálódom, kupálódom. Észreveszem mozdulataimban a nagymamámat, tekintetemben az édesanyámat, kreativitásomban az édesapámat. Mondják, személyiségem hasonló a dédnagyanyáméhoz.

2015. július 29., szerda

20 mondat, amit utálok 40 év felett...


Senki ne értsen félre 40 évesen az ember szerintem úgy jó, ahogy van. Érdekes megállni egy percre és eltűnődni a rohanó évek során, amik csak úgy jönnek egymás után. Eközben valahogy évről évre újabb furcsaságokat észlel magán az ember. Ha mi magunk nem is érzékeljük élesen, környezetünk biztosan lereagálja a változásokat.
Íme néhány „ gyöngyszem” saját életemből:

Szemészet:
1. Ebben a korban ez természetes…
2. Fel a fejjel, a szemüveg egyeseket fiatalít...
Nőgyógyászat:
2. Most pedig feltesszük az utolsó spirált…(de hiszen ez lesz a második?)

2015. július 27., hétfő

20 mondat, amit álláskeresőként utálok hallani

Kedves szerkesztő!

Véletlenül találtam az oldalukra, de egyre növekvő érdeklődéssel olvasom a cikkeket. Van, hogy megnevettet és ezért a jelen élethelyzetemben igazán hálás vagyok, és van, hogy hosszan elgondolkodom egy-egy felvetésen.

Látom, hogy az oldalukon helyet adnak külsős írásoknak, ezen felbátorodva szeretném megosztani itt, az oldalon, az egyik olvasmányhoz kapcsolódó élményemet.


2015. július 24., péntek

A sokszor látott csendes útitárs

 Minden évben a nyaralás előtti „ki mit vigyen magával” forgatagában feltűnik egy számomra nem szívesen látott útitárs. Ha nem látom, akkor már tartok a kérdéstől, hogy azt a bizonyos tárgyat: „ Ugye nem gond, hogy visszük”? Hosszú évek óta csendes útitársunk mindig ott lapul a bőröndben vagy a hátizsák valamely részében. Hogy mi is ez? Egy könyv. Nem is akármilyen. Egy angol nyelvkönyv. Mondván, tudásra kell. Jó, ha nálunk van.

A nyaralások alkalmával ha már elértük az úti célt, soha nem merült fel, hogy jön velünk a tengerpartra, a városnézésre, a múzeumlátogatásra, a csendes esti sétákra, a bicikli túrákra, hajókázásra, a hangulatos vacsorákra.

2015. július 22., szerda

Hová vezet...

Annyit álmodoztam Róla. Lelki szemeimmel láttam, ahogy elbűvölten rajtam felejti a tekintetét és tudtam, tudtam, hogy belém is fog szeretni - első látásra! Aztán jönnie kellett az ostromnak, aminek olyan örömmel adom majd át magam, mint soha semminek korábban, mint szomjas vándor a hirtelen felbukkanó sivatagi kút vizének. Aztán jött a nagyharang - az ásóig! (Mert mi nem kapálunk. Soha.)

És álmaim, íme, valóra váltak, mondjuk nem elsőre szeretett belém, kicsit tornázni kellett rajta, de a barátnőim besegítettek és egyszer csak ott volt nekem és engem ostromolt, igen ő, az álmaim hercege. 
Mondjuk kicsit alacsonyabb volt, mint képzeltem,

2015. július 20., hétfő

Nyár van

Nyár... Reggel felkelek. Pizsamában lefőzöm a kávét és csinálok valami gyors reggelit. Néha igazi svédasztalt állítok össze: pirítós, tojás, joghurt, gyümölcs, máskor csak egy kis müzlit eszem. Bekapcsolom a légkondit és elhúzom a függönyöket, mert a nagy üvegfelület percek alatt felmelegíti a nappalit.

Lehuppanok a kanapéra és bekapcsolom a TV-t, nézek egy filmet, vagy sorozatot, eltelik vele két óra. Elkezdek fázni, kikapcsolom a légkondit és széthúzom a függönyöket, hogy megnézzem, milyen lehet odakint. Nem süt a nap, fülledt meleg van, ha nincs nap, a többiek úgysem akarnak strandra menni, szuper.

2015. július 17., péntek

Halál a tónál



Égető nap, kellemes árnyék, a szélben fodrozódó hullámok, napolaj illat. 

Repülő strandlabda, gyerekkacagás, vízcsobbanás. Úszás és úszás, jó a víz, úgy érzem, hajó vagyok és csak szelem a habokat. Kellemes fáradtság a karomban, partot érek újra, a nap felszárítja a bőrömön a vízcseppeket. Elnyúlás a pléden, kézben egy jó könyv, de ha hanyatt fekszem, nézhetem az összeboruló lombkorona libbenő leveleit. Béke, nyár, kikapcs…

Egy izgatott hang: segítség! Majd újra: segítség! – száll a part felé.

2015. július 15., szerda

Hát hogy lehetne elengedni?

Azt mondod, el kéne engednem ezt a kapcsolatot. Azt mondod, túl sokat teszek bele. Rég fel kellett volna adnom, nem ér ennyit ez az egész. De nem tudom elengedni. Értsd meg, nagyon fontos nekem. Miért van ez? Nem tudom, azt tudom, hogy nem engedhetem el. Lehet, hogy ez valahonnan mélyebbről jön… Mondjuk a családomból...
Hogy mit programoztak belém a szüleim? Gondolkoztam rajta. Lehet, hogy ez lenne az oka? Nehéz megmondani. Tudod mit? Leírom neked az egész történetet. Döntsd el te.

Az én apámnak volt egy gyönyörű felesége. Fiatalok voltak, szerelmesek, jól éltek; aztán egyszer csak beütött a krach, kitört a háború és az apámat elvitték munkaszolgálatra. A háborúban minden férfinak mennie kellett, ő is katona volt és a helyzet úgy alakult, hogy Donnál hadifogoly lett. Ott ragadt hat hosszú évig. Borzasztó nehéz hat év volt ez, és csak a remény tartotta életben, hogy egyszer haza jut. Haza, ahol várják. Mire haza jutott, a gyönyörű feleség már más felesége volt. Nem várta meg.

2015. július 13., hétfő

Bumeráng

Avagy hogyan tért vissza az eldobott sorsfeladat.


Azt mondta, ismer egy jó forrócsokis helyet a Liszt Ferenc téren; „… ott a legjobb a forrócsoki - sűrű, édes, olyan… nagyon-nagyon csokis… Érdemes odáig elsétálni.”  Ez volt a harmadik randink, csillogó szemekkel és letörölhetetlen mosollyal az arcunkon indultunk a csokinkért. Nem volt ugyan szükségünk további boldogság-hormon adagra, de azt alig vártuk, hogy kóstolgassuk egymást, és tovább ismerkedjünk. Igazság szerint már az első találkozáskor, mikor a Mechwart téren beült az autómba, már akkor tudtam, hogy Ő az! Itt van! Megvan! Végre! Érdemes volt várni.

A csoki tényleg jó volt, bár szerinte volt ez jobb is. Ezt a megjegyzését úgy fordítottam le magamnak, hogy ez a fiú a legjobbat akarja nekem adni. Jó kezdet.

2015. július 10., péntek

Ha unod az ipari turizmust

Az utazási irodának, akikkel pár alkalommal beneveztünk egy-egy kalandosabb útra, az a szlogenje, hogy „ha unod az ipari turizmust”. Mit jelent ez? Az ő magyarázatukban annyit, hogy ők nem a kötelező nevezetességeken, a „kipipálós helyeken” rángatnak végig, ahol csak pár fotó erejéig kell kiszállni a légkondicionált buszból, velük nem csak pár órára kell elhagyni az úszómedencés, klimatizált szállodát, hanem bevisznek az adott ország "sűrűjébe". Velük - vallják magukról - megtapasztalható az igazi, helyi életérzés. Ez az én fordításomban annyit tesz, hogy ha igazán vagányak vagyunk, akkor utazzunk velük, mert náluk garantáltan nem számíthatunk sokcsillagos szállásokra és „all inclusive” ellátásra. Már annak is örülhetünk, ha a szállító járműnek van ajtaja és nem kapunk szilikózist az út felvert porától.

2015. július 8., szerda

Nem baj ha félsz

Nem tudom, Te hogy vagy ezzel, de én félek kötődni. Nem volt ez mindig így, mostanában alakult ki. Félek tartozni valakihez, és nem azért, mert bárki más lenne a képben vagy, mert nem tartom magamat késznek erre. Hanem mert vannak pillanatok, amikor szinte kifutnék a világból és nem vágynék rá, hogy bárki utánam jöjjön. Elmesélem a tegnap estémet.

A napok óta tartó hőség után délután végre eleredt az eső. A futó zápor felfrissítette a várost. Nem öltöztem túl, farmer volt rajtam csipkés felsővel és fekete zakóval. Most így éreztem jól magam. Vettünk neki egy nadrágot és megvacsoráztunk a mozi előtt. Ő az első, akivel ilyeneket csinálok a szakítás óta. Különös érzés, mikor megfogja a kezem vagy átöleli a derekam és úgy megyünk az emberek előtt. Kicsit elszoktam ettől, de nem baj.


Ez így olyan természetes most, olyan egyértelmű, hogy mi vagyunk, megyünk, csinálunk dolgokat, ketten vagy másokkal. Mert nyár van, mert nincsenek korlátok, határok, nem kell elszámolni az időnkkel sem. Nem kell gondolni például olyanokra, hogy ő Pest, én Debrecen.

2015. július 6., hétfő

A GPS használók védelmében

Megkaptuk. Én legalábbis mindenképp magamra vettem. Restellem nagyon, de kénytelen vagyok bevallani, élek a lehetőséggel. Nem vagyok elég bátor vagy nem vagyok annyira elszánt, nevezzünk engem kényelmesnek vagy csak egyszerűen biztonsági játékosnak, de töredelmesen bevallom, használok GPSt.

Haladjunk csak szépen visszafelé: igen biztonsági játékos vagyok, nem rajongok a felesleges kockázatokért. Ha el akarok jutni Á-ból B-be, akkor a legritkább esetben a többé-kevésbé pontos útvonal eltalálása a cél. Nem okoz örömet, ha egy vargabetű után sikerül végre visszatalálni a helyes útra és közben megjárok ungot-berket. Ami biztos, az a ziher, az útvonalon ne legyen a kellőnél több meglepetés, legyen stabil és kiszámítható és a megadott időn belül +/- 15 perccel érjek el oda, ahová akarok. Ennyi. Persze van olyan, hogy az utazás a kaland, na ilyenkor átkottázom a beállításokat: kiveszek minden fizetőset és autópályát és beállítom a legrövidebb utat – aztán csak győzzünk kapaszkodni:D

Itt a következő, a

2015. július 3., péntek

Szokatlan tárgyak, amiket magammal viszek nyaralásra



Sokszor autóval utazom, időnként repülővel, és a 
tárgyak furcsasága vagy a furcsa tárgyak mibenléte illetve száma ennek megfelelően változhat.

Nézzük most az autós változatot, mivel repülőn a legtöbb esetben kézipoggyásszal utazom, így ott aztán tényleg meg kell gondolni, mit viszek magammal!

Az én fura tárgyaim az autóban, amik a nyaralásra is velem jönnek:
  • Ami nincs: GPS! És nem is lesz! A térképet olvasni nem tudó, emberekkel nem kommunikáló, agysejtjeiktől szabadulni akaró embereknek való. Szerintem.
  • Nagyméretű kukazsák. Tudom, furán hangzik, de jó okom van rá: egyszer egy novemberi kiránduláson,

2015. július 1., szerda

Az utolsó csepp

A minap hevesen összeszólalkoztam az egyik kedves kollégámmal. Egy ártalmatlannak tűnő kérdést tettem fel, mire hosszas monológba kezdett, hogy "Nem igaz, hogy már megint ez van..."  S elkezdett sorolni nem oly távoli és régebbi sérelmeket. Szóhoz sem tudtam jutni, csak mondta és mondta és már köze sem volt a történeteknek a kérdésemhez.

Erősen kutattam az agyamban, hogy aztán már mi közöm van nekem ezekhez. Persze semmi, csak az én mondatom volt az utolsó csepp a pohárban. A színültig telt pohár az utolsó csepptől csordul ki. Az utolsó csepptől? Igazából nem az utolsó csepp a hibás, kell hozzá az összes többi csepp is. Melyik lesz az utolsó? Mikor, min bukik túl a pohár peremén a víz és tör utat magának?