2015. június 29., hétfő

A kapcsolatok különös természete

Ha szigorúan vesszük, akkor szociofób vagyok. Ezt már régóta sejtettem, de most újabb bizonyítéka akadt eme sejtelmemnek.

Mindig is nehezen teremtettem kapcsolatot az emberekkel. Már az óvodában is leginkább egyedül szórtam a homokot a fejemre a sütiformák között, mert valahogy nem értettem kortársaimat és szemmel láthatólag ők sem értettek engem. Ennek megfelelően vagy kerültek, vagy valami sértést vetettek oda a homokdomb másik oldaláról. Ha nagyon elmagányosodtam, akkor beültem az óvónéni ölébe és vele beszéltem meg az élet nagy dolgait. Az évek során persze akadtak páran, akik közelebb merészkedtek, velük igazi barátságot kötöttem, de ők nincsenek sokan.

Kellő intelligenciával rendelkezve mire felnőttem nagyon jól megtanultam persze a kapcsolatteremtés formai elemeit, rengeteg sémával rendelkezem erre is, ott sorakoznak a fejemben a különböző matematikai és logikai modellek mellet. De az igazi kapcsolathoz, a kötődéshez ez azért nekem kevés. A legtöbben még ma sem értenek és ez legtöbbször kölcsönös.:)

2015. június 26., péntek

Az elrugaszkodott vágyak receptje


Éreztél-e már olyat valaha, hogy az, ami megszületett a fejedben, az nagyon messze elrugaszkodott a valóságtól, de mégis vágyat érzel, hogy megvalósítsd? Bennem több mint 10 éve született meg a gondolat. Hírt akarok adni a környezetemnek sajátos módon. Nem akárhogyan. Olyan lenyomatot akarok hagyni, ami percek alatt eltüntethető, de ugyanakkor maga a belső: Igen! Megcsináltam! érzés is megmarad. Hogy mi is ez? Most még maradjon titok. No lássuk, de mi is kell hozzá? Először is végy egy adag kreativitást, majd egy jó nagy adag önbizalmat. Szedd össze a hozzávalókat. De mindenből csak annyit, amennyi szükséges. Öltözz „játszósruhába”! Szedj ki a garázsból egy hosszabbítót. Végy egy nagy adag elhatározást (előítéletek nélkül), és kezdj neki! Elrugaszkodás indul!
Szükséges hozzávalók: egy legalább 80 négyzetméternyi lenyírásra váró fű, ami minimum 10 centi hosszúságú. Továbbá szükséges, és a legfontosabb egyben: egy darab fűnyíró.

2015. június 24., szerda

Nem karosszék



Nagyon sok jót kaptam az utóbbi időben. Sok mindenkitől. De van, akitől még annál is többet. Emberileg. Ha valaki fontos számunkra, akitől olyan sok jót kapunk, már csak egy érzés van a köszöneten túl: a hála.


A hála leegyszerűsítve az én értelmezésemben az élet jósá­gá­ban való hit­ben, és annak elis­me­ré­sé­ben rej­lik. A hála nem karosszék. Mivel a lelkiismeretemre van bízva, ezért SOHA SEM dőlhetek hátra. Míg a köszönöm szó kimondásánál egyből pontot teszek a dolgok végére, a hála szó kimondásakor nem tehetem meg ugyanezt. Ha hátradőlök, akkor befejezettnek tekintek valamit, így nem tudok kifelé figyelni, hiszen túl kényelmesen ülök és saját magammal vagyok elfoglalva. Ha nem teszem ezt, akkor egyértelműen folyamatos készenlétben vagyok, azaz az érzékszerveimre hagyatkozom.

2015. június 22., hétfő

Összeesküvés elmélet


Hajnalban magamtól keltem fel a gondolatra, hogy atya ég! kint hagytam az autóban a kirándulásra szánt zsemléket. Semmi gond. Bár soha nem csináltam ilyet, egykettőre megoldom. Félálomban lebotorkálok az emeletről. Kulcskeresés beindul. Nem talál. Táskám feltúrom, keresem mindenhol. Lámpa gyúl a fejemben… haha! biztosan  a szoknyám zsebében  hagytam. Felrobogok az emeletre a fürdőszobába. Belenyúlok a szoknyazsebbe, de az kulcs nélkül néz vissza rám. Kezdek mérges lenni. Újra lemegyek. Tétován állok. Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyt és értetlenül morfondírozok a helyzeten. Összeesküvés elméleteket kezdek gyártani. Tuti valamelyik gyerek szórakozott a kulccsal. De ez nem oldja meg a problémámat. Ergo nem lesznek szendvicsek, ha így folytatom. Ekkor újra világmegváltó ötletem támad. Gigantikus erővel veszem az irányt az előszobába. Tatatatáááám… a pótkulcs!

2015. június 19., péntek

Az oldal, ahol többen állnak


4 évvel ezelőtt még nem hittem abban, hogy létezik olyan iskola, amely gyermekként kezeli a gyerekeket, olyan, ami nem teljesítménykényszerbe hajtja őket. Illetve tudtam, hogy vannak az alternatív iskolák, de… Létezik-e egyáltalán olyan rés, ami a versenyistálló és az alternatív megoldás között van?
Elsőszülött gyerekem 3 éven keresztül járt egy olyan iskolába, ahol a teljesítménykényszer mellett rendszeres volt a nyilvános megszégyenítés. Ehhez a megszégyenítéshez aztán lelki sérülés társult, s ettől kezdve folyamatosan valami betegség ütötte fel a fejét.  A gyerekünk egy idő után begubózott.  Rengeteget tépelődtünk, hol lehet a hiba. Rá kellett jönnünk, hogy az iskolában nem volt helyén az értékrend. Sem tudásban, sem emberileg. Még a felismerés után is sokat harcoltunk önmagunkkal. Egyrészt a saját kudarcunk szülőként, hogy „rossz” iskolát választottunk, rossz döntést hoztunk. Másrészt pedig a legfontosabb; nem mindegy, hogy hosszú távon a gyerek mit él meg és milyen mintát visz magával. Rájöttünk, hogy a gyereket EL KELL VINNÜNK ebből az iskolából. Bármi áron.

2015. június 17., szerda

Nagyon nagy gáz van!!!

Tegnap este együtt a család. Ülünk a nappaliban szeretetben, csendesen beszélgettünk az éppen aktuális megoldandókról. 

Egyszer csak jön a legkisebb, hogy őneki még van egy kis matek házija, segítsek. Fejem tízszeresére dagadt hirtelen: miért este jut eszébe, amikor százszor megkérdeztem a délután folyamán, van-e házija. "Nem volt".

Nyelek egyet-kettőt-hármat, majd mondom „Ok, nézzük”. Oszthatóság, halmazok. Látom, gyerkőc azt sem tudja, hanyas a kabátja. Még bele sem melegedünk igazán, amikor kitör a balhé. Zokog, hogy ő a legbutább az osztályban, mert nem tudja a szorzótáblát, és osztótáblát… és hogy azt mondta neki a tanító néni, nem mehet harmadikba (!!!), ha az utolsó szorzó-osztótábla felmérője - ami pár nappal az iskola befejezése előtt lesz -, nem úgy sikerül, ahogy az szerinte elvárható.

Pafff.

2015. június 15., hétfő

A körhinta


1977 tavaszán
A Budafoki téri (ma Savoyai tér) gödörjátszón szokás szerint megjelenik a céllövöldés-körhintás-kishalhalászós különítmény, pár napot ott vannak, majd mennek tovább. Minden gyerek könyörög a szülőknek, hogy az apák lőjenek valamit a céllövöldében,  vagy hogy "apaanyahaddüljekfelakörhintára", stb. Így vagyok én is, négy és fél évesen, de a dolog eleve esélytelen, rossz a szemem és folyton rendetlenkedek; így elképzelhető, hogy kiesem a körhintából. Ez utóbbit már anyukám mondja, s nekem nem marad más, csak csodálkozva nézni a köröző, sikongató gyerekeket. Kívülről nézni a dolgokat, elképzelni, hogy az milyen lehet. Igen. Éjszaka többször álmodom arról, hogy milyen lehet körhintázni. 

Aztán egyszer sétálunk apámmal, és addig nyafogok, amíg nagy meglepetésemre beültet egy körre. Pedig már csak rutinból nyafogtam, nem hittem a dologban.

2015. június 12., péntek

Úton - gyermekvállalás?

Anikó nálam két évvel fiatalabb, tehát 17 éves. Fél évvel ezelőtt összejött egy fiúval, Péterrel. Pár hónapra rá a terhességi teszt pozitív lett. Amikor felocsúdtak az első döbbenetből nem is volt kérdés, hogy megtartják-e a babát.  - Anikónak még több mint egy év van hátra a gimiből, a srác is alig múlt 20, még csak másodéves az egyetemen. -

Orvos. Az orvosi rendelő tele volt szórólapokkal mindenféle tablettáról és egyéb fogamzásgátlóról. Mindegyikről vidám, fiatal lányok mosolyogtak vissza.  Anikó nem bírta levenni a szemét ezekről a prospektusokról mialatt várakoztak.

2015. június 10., szerda

Út a gyermekvállalásig

A napokban inspiráló beszélgetést folytattunk női körben a szülésről. Felmerült a mesterséges megtermékenyítés. Innen jutottunk el egy olyan biológiai megközelítéshez, hogy talán az a génállomány, amivel az adott pár, vagy nő rendelkezik, a továbbiakban nem örökítődhetne tovább - természetes szelekció részeként kiválasztódna a rendszerből  - e módszer nélkül, és lehet, hogy ez (nem az egyén szintjén nyilván) az emberiség szintjén így lenne jobb.

Nem értek egyet. 

Szerintem a mesterséges megtermékenyítés lehetősége ugyanúgy ott van a pakliban a mai nő életében, mint a fogamzásgátló, az internet, vagy a mobiltelefon... Úgy értem, hogy benne van a pakliban, mint húzható kártya, mint egy választható lehetőség.

2015. június 8., hétfő

Merj álmodni...


Életem során mindig voltak álmaim. 
Azt gondolom, álmok nélkül nincs tartalmas élet. Mert mi más lenne az, ami éltetne és tovább vinne bennünket a szürke hétköznapokban? Én hiszek ebben, s mindig azt mondom a lányaimnak, hogy merjenek álmodni és ne féljenek az álmaikat megvalósítani!

Most már elérhető közelségbe is került egy régi álmom: az unokáimmal való sütés-főzés. Emlékszem, hogy a gyerekeimmel ez volt az egyik kedvenc foglalatosságunk. Imádtam a szorgos kis kezecskéket, a maszatos arcokat és a közös nagy-nagy nevetéseket a konyhaasztal körül. Arról álmodozom most  - hogy a lányok lassan a saját útjukat járják -, majd az unokákkal tüsténkedhetnénk a konyhába. Az se lenne ellenemre, ha csak ülnénk és mesélnénk, s ha a lurkók néha a papával is leruccannának a vízhez csónakázni vagy pecázni, a változatosság kedvéért!

Na, ezt az álmomat a minap az én két tündéri lányom, a legnagyobb döbbenetemre, úgy törte darabokra, hogy azóta is azon gondolkodom, hol rontottam el!

2015. június 5., péntek

Álom, álom, álomkép…

Hogy van az, hogy egy pihentető éjszakai alvás, egy - talán - szép álom után, amire természetesen nem is emlékszik, arra ébred az ember lánya, hogy valami nincs rendben vele? Először a közértben szembesül azzal, hogy mérges. Igen, haragszik a mellette tébláboló nyugdíjas bácsira, aki az eladó kérdésére, hogy ”Ki volt a sorban előbb?” szemrebbenés nélkül kiszolgáltatja magát, annak ellenére, hogy tudja a választ a kérdésre: "A hölgy", azaz a jogosan morgó ember lánya lenne a soron következő. De könyörgöm, az eladó miért nem figyelt? Persze, ha nem a szeletelővel lett volna elfoglalva, hanem a vevőkkel, akkor tudhatta volna a választ. Tehát, itt az első helyzet, aminél érzem, ez a nap valahogy nem az enyém. Ennek megfelelően a reggeli bevásárlás után, hazafelé, a kocsi visszapillantójába tekintve, nem is nézhet vissza rám más csak egy komor, morcos arc; én magam. Miért is?... 

Aztán kávé főzés közben, már egy kisebb vulkán akar kitörni belőlem, csak idő kérdése. Majd, annak rendje-módja szerint természetesen, ki is tör. Valami apróságon. Igen, olyan dolgon, amire

2015. június 3., szerda

Mesterségük címere: JAZZ

Tavaly októberben New Yorkban jártam.  Mondván, hogy a város sokszínűsége miatt mindent látni, érezni és hallani kell, barátaink jegyet foglaltak egy vacsorával egybekötött 2 órás jazz koncertre. Kétkedve fogadtam a programot, mert ha valami távol áll tőlem, akkor az biztosan a  jazz.  Nem baj, gondoltam. Maximum vacsorázom egy jót, és láthatok élőben is egy Grammy díjas előadót (Lee Ritenour). Mi az, amit laikus szemmel és füllel a jazzről gondolok? Zenészek, akik játszanak valami olyat, amit nem értek. Egész jól indul, de semmi végkifejlet nem lesz belőle. Elég gyorsan ideges leszek tőle. Áttekinthetetlen, érhetetlen egyveleg az egész.

Hogy ne lógjak ki a sorból, a koncert előtt persze utánanéztem a jazznek pontosabban, hátha sikerül ebből valami jót is kihozni. Szegény szerencsétlen én, akinek

2015. június 1., hétfő

Álom, álom, édes…

Reggel ébredve még jönnek a képek, színek, illatok, hangulat. Próbálom megragadni, de elillannak. Oly kevés, mi megmarad. Ha szerencsém van, emlékszem még rá, sőt a történethalmaz egésszé áll.

Lágyan ringott csónakunk a kék vízen. A térkép szerint falvak nőttek a tóban hirtelen. Ezen sem lepődtünk meg, evezve nekivágtunk, hátrahagyva a megszokott világunk.

Citromsárga lett a pók, mi kifutott a dobozból. Ölni akart a kígyó, de jól fejbe kólintható.  Még szerencse, hogy kéznél volt a babakád. Nem is sejted milyen hasznos, ha támad az óriás boád.

Egy homokdombon próbáltam fölmászni.