2015. május 29., péntek

Hova futsz?



Te érezted már azt, hogy folyton csinálnod kell valamit? Ráadásul lehetőleg gyorsan? Még gyorsan válaszolok egy emailre, még gyorsan bedobok egy mosást, még gyorsan beugrok a postára, gyorsan meglocsolom a virágokat... Hiába van szuper okos mobiltelefonunk, hordozható számítógépünk, tabletünk, hiába lehet az interneten keresztül mindent elintézni, mégsem lett gyorsabb semmi. Volt már olyan érzésed, hogy ugyanannyi, vagy akár még több elintéznivalód van, mint korábban? Én rendszeresen érzem ezt. „Ősszel elmegyek 5 hét szabadságra, és elhatároztam, hogy két-három naponként meg fogom nézni a munkahelyi emailjeimet, hogy amikor visszajövök, rendben legyen minden.” – hallottam valamelyik nap. És akkor hol a nyaralás? Hol a kikapcsolódás? Ismerek valakit, aki még a kórházi ágyáról is képes volt a céges karácsonyi partit szervezni, mert ez az ő dolga.

De akkor mikor van olyan időszak, hogy nem kell csinálni semmit? Mikor tesszük a „semmit”? Találkoztam egy lánnyal, aki elmesélte, hogy, ő képtelen erre. Azt a házi feladatot kapta valakitől, hogy naponta töltsön 5 percet egy kényelmes fotelben, és NE csináljon semmit, csak üljön ott. Azt mondta, ez neki elképesztő nehéznek tűnik. Nem tudom, azóta hova jutott a semmit tevés fejlesztésében, mert a következő lépcső az volt, hogy növelje az 5 percet 10-re.

2015. május 27., szerda

Live your life!


Ez a kép kint volt az irodai íróasztalom fölött motivációként. Teltek a hónapok és a kép nem motivált, sőt elkezdett nyomasztani. Reggelente, a laptopom „bebútolását” várva nem tudtam nem ránézni és egyre erősebben kerített hatalmába az érzés, hogy valami hiányzik. Nyomasztott a minden reggel rám törő gondolat, hogy egyedül én vagyok a felelős, hogy azt az életet élem-e, amit szeretnék. Az utolsó döfést az adta meg, amikor egy, a cégtől távozó kolléga búcsúzásként rámutatott a képre és azt mondta, ez a te életed. Olvasta volna a gondolataimat, hogy némiképpen irigylem, még akkor is, ha nem önszántából távozik? Irigylem, mert ez egy lehetőség arra, hogy valami újba kezdjen? Nem tudom, de levettem a képet és a fölöslegessé vált iratokkal együtt a megsemmisítőbe dobtam.

Hónapok, sőt évek teltek el azóta és eljött a pillanat, hogy felvállaljam a felelősséget. Soha nem gondoltam, hogy ilyet teszek. Hogy elcserélem a biztosat a bizonytalanra, de megtettem. Tizenhat év után elhagytam a jól fizető, nagyvállalati munkámat, ahol akár még komoly vezetői karrier is várt volna rám, hogy kitaláljam, mit is szeretnék még az élettől.

2015. május 25., hétfő

Monokli és labdarózsa



Gyönyörű langymeleg májusi reggel volt, telis-tele virágillattal. Korán el tudtam indulni otthonról, és az utam egy részét sétálva tettem meg a munkahelyemig. Még mindig az orromban volt a balzsamos levegő, mikor az iroda konyhájában nekiálltam a szokásos reggeli kávét főzni. Az egyik kollégám jelent meg az ajtóban, arcán furcsa, oda nem illő árnyék ült. A tekintetét - mely nem volt olyan tiszta, mint máskor – nagyon gyorsan elkapta rólam. Megverték. 

Mi, hogyan, ki, miért? - tört föl belőlem egyszerre az aggodalom és a kíváncsiság. Azt mondta, ne is kérdezzem, mert az egész olyan szürreális, hogy inkább el sem meséli. Végül csak kibontakozott a történet. Borozgattak egy barátja kertjében hárman; férfiak, harmincasok. A tavasztól, a nedűtől, a baráti csevejtől elégedett bódultság volt rajtuk, kellemes megbékélés a világgal. Éppen kiléptek az utcára, biciklit tolva, búcsúzkodva a házigazdától, mikor a kollégám, Voda, nevetett egy jóízűt, a maga sajátos, hangos módján. Egy pillanat műve volt az egész.

2015. május 22., péntek

NEM




Három betű, egy rövidke szó. Önmagában nem várunk tőle sokat, mégis hatalmas mondanivalót birtokol. A nem szó majdnem olyan, mint egy csili paprika. „Kívülről” csak gondoljuk, hogy milyen hatással lesz ránk. Megnézzük a formáját, szagolgatjuk, szinte reményt fűzünk hozzá. Amikor eszünk belőle, akkor mutatja csak meg az erejét. No persze nem mindegy, milyen körülmények között t/esszük ezt. A csili paprika levesbe rakva kellemes és erős is tud lenni, persze úgy, ha te adagolod magadnak. Tudod, mennyit bírsz el. Ha beleteszik a levesedbe csak úgy, akkor eleve eldöntött a sorsod. A tálalás sem mindegy. Az, hogy a levesestányér csak le van rakva az asztalra és úgy kínálnak, vagy hogy azt nyújtják feléd. Így vagyunk a nem szócskával is. Akár adod, akár kapod, a körülményektől és a helyzettől függ, hogy jólesik-e vagy sem. 

2015. május 20., szerda

A víz nem játék!



Nyugtalan éjszakám volt, valami nagyon rossz ízűt álmodtam. 
Többször felriadtam; egyszer még a konyhába is kimentem, engedtem a csapból egy pohár vizet és kortyoltam belőle, hátha ez segít. De nem segített. Reggel a fürdőszoba tükörből kialvatlan, karikás szemű énem nézett vissza rám, amíg a zuhanyrózsából teljes erővel ömlött a víz. Hadd ömöljön, hadd melegedjen, hadd párologjon - mondtam magamnak a tükörben - a gőz jót tesz a bőrömnek. Aztán csak álltam a zuhany alatt, engedtem végig csurogni a testemen a kellemes meleget, azt hittem, le tudom mosni magamról az álmot. Nem sikerült. Teát főztem, összedobtam a gyerek uzsiját, de annyira szórakozott voltam, hogy kétszer vagy háromszor is megmostam az almáját. Még akkor is az éjszakai álmomon járt az eszem, amikor indulás előtt elmosogattam, s fényes csillogóra öblítettem az edényeket.

2015. május 18., hétfő

Ugrás

Hogy került ide? Egy távoli ország ismeretlen nevű hegyei között zubogó folyó fölött magasodó sziklára. Hogy? Persze. Felmászott. De miért? Miért nem bír a fenekén maradni? Miért kell neki mindig bizonyítani? Egyáltalán nem volt kötelező felmásznia, sőt, még most sem lenne késő visszamászni, szépen, ugyanazon az útvonalon, ahogy felmászott. Előtte többen megtették, miután lenéztek a 14 méteres magasságból. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Sőt, ehhez kell igazán bátorság, felvállalni, hogy valamihez nincs merszünk, és visszalépni, amíg nem késő. 

Most akkor mi lesz? Egy biztos, itt nem maradhat, döntenie kell! Hatalmába kerítette egy furcsa érzés, minden ízében félelem fogta el, de már tudta, hogy ugrani fog. Egy pillanatig még kivárt, le kellett győznie a rettegést, úrrá kellett lennie az elméjének a teste felett. Ez egyáltalán nem természetes, hogy csak úgy, kedvtelésből sziklákról ugráljunk.

2015. május 15., péntek

Ezzel én nem tudok azonosulni


Nem szeretnék, és nem fogok belemenni a politikába vagy a világsajtó éppen aktuális szörnyűségeibe, amivel épelméjű ember nem tud, és talán nem is akar azonosulni, mert nincs rá indok, és nincs rá magyarázat. Ezeket a témákat jobb elkerülni, de azon töprengtem egyik este, hogy anno mintha lettek volna alapvető erkölcsi normák. Legalább a minimum… Voltak akkor is fura érzelmi és  szexuális kapcsolatok, de innen visszanézve akkor valahogy zárt ajtók mögött zajlott minden. Bár mindenki - így vagy úgy - tudomást szerzett róla, mégis inkább magánügynek számított. Nem kellet vele azonosulni.

Arra jutottam, hogy a különbség talán az, hogy régen nem akarták lenyomni a torkunkon, hogy ez így, ahogy van jó. Nem volt minden ilyen nyíltszíni és tétnélküli.

2015. május 13., szerda

A te árnyékod az enyém

Soha nem gondoltam volna, hogy így lesz! 
 
Olyan boldog voltam, az elején. Pedig a kezdetekkor volt minden  öröm, nehéz élethelyzet és bizonytalanság , de olyan boldog voltam, hogy összetartozunk. Éreztem, hogy szabad, lehet és kell együtt lenni. Hogy szükségünk van egymásra, hogy támogatjuk egymást, hogy szerethetlek és szeretsz. Felemelt ez az érzés. Felemelt és tudtam, hogy te elkapsz. Olyan biztos voltam ebben, mint az életemben. Tudtam, hogy ennek így kell lennie, hogy számíthatok rád, mert te is számítasz rám. Jöhetett bármi, kis szellő vagy eget-földet rázó vihar, nekem akkoriban mindig sütött a nap. S minden este hálát adtam az égnek, hogy láthattam, ahogy az árnyékaink szelíden összesimulnak, majd felolvadnak egymásban.

Aztán valami megváltozott. Előbb csak fura érzés volt, hogy nekem valamiből több jut, valamiből, amit te nem szívesen viselsz.

2015. május 11., hétfő

Bárhová, csak színházba ne!

Nem olyan régen lett jogosítványa. 
Valahogy eddig hidegen hagyta a téma, az autók egyáltalán nem érdekelték, s amúgy is mindig volt ki vezessen, ha kellett.  Általában szívesebben ment gyalog, ha pedig végképp muszáj volt, tömegközlekedett.  Aztán nehéz időszak köszöntött az életükbe. Hirtelen más tempóba kezdtek élni az élete párjával. Hol az egyiküknek kellett hajnalban kelni, hol a másikuk dolgozott éjfélig. Fészekrakás időszaka volt, adósságba keveredtek, pénzért hajtottak.  Sikerült – „jól jön a nyugalom a munka után” jeligére - olyan helyre költözni, ami nem volt megközelíthető tömegközlekedéssel, a gyalogtávon pedig - bárhonnan számolták - jócskán túl volt.  Az őrületnek nem akart vége lenni, a feszültség egyre nőtt. Tanulj meg vezetni! mondta a párja, aki tudott, s így az állandó ügyeletes sofőr szerepébe szorult. És lőn. Autó is lett. Nem is akármilyen. Egy limitált szériás (sorozatszáma 3363),

2015. május 8., péntek

Majális

Ragyogó napsütés! Igen, ez előírás – bár nagyon izgultam reggel, hogy az a néhány felhőfoszlány is odébbálljon, amit az éjszaka itt hagyott.

Vidám csapat, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mi, csajok klassz, tavaszi szerkóban, színesen – hiszen azt is megbeszéltük, ki, milyen színűbe bújik; és bejött, ahányan annyi színűek vagyunk, mind pasztellben. Csak Laura lóg ki a sorból. Mint mindig. Neki neonban kell virítania, hogy minden szem rajta akadjon meg. De nem, nem fog felbosszantani. Villogjon és akkor is jól érzem magam, nem dőlök be a kisded játékainak. A srácok nem foglalkoznak ilyenekkel, csak marháskodnak, ugratják egymást és időnként minket is. De jó nekik! Valahogy olyan másképp csinálják az egészet. Nekik olyan könnyű.

Nem hiszem, hogy lenne olyan közöttük, aki reggel fohászkodott volna a jó időért. Nem is beszélve a tükör előtt töltött másfél óráról. A fiúk mások. Távoliak, idegenek, kicsit irigylésre méltóak. És vadak.

2015. május 6., szerda

Párizsban járt a tavasz

Van valami különös abban, amikor visszatérünk egy városba, ahol már jártunk egyszer. Olyan érzés, mint mikor újra találkozunk egy rég nem látott ismerőssel. Hiába csak egy kis szelete a miénk, mégis olyan, mintha mindig is bennünk élt volna, és onnan hívnánk elő.

Emlékszem mikor három évvel ezelőtt először pillantottam meg az Eiffel tornyot. Fogalmam sem volt, hogy milyen megállónál szállunk le a metróról, és hova lyukadunk ki, de ahogy jobbra fordultam, egyből tudtam, hogy jó helyen járunk. A szemem könnyezett, mert mindig megkönnyezem, ha valami nagy dolog történik velem. Arra is emlékszem, hogy a város akkor szürke volt, az október végi eső elmosta a leveleket is, és csak esett ránk, három napon keresztül.

Most tavasz volt. Zöld, virágos, zizegő. Melegen várt vissza minket Párizs.

2015. május 4., hétfő

I bike Budapest

Mióta ismét Magyarországon élek keresem a helyem, nem tudok betelni az itthonnal, a barátokkal, a lehetőségekkel. Programok sokasága kínálkozik, de csak kevés olyan akadt, ami ilyen sok adrenalint és jó érzést adott, mint a minapi nagyszabású I bike Budapest.

Ott voltam és írásra ösztönző élmény volt. Azt eddig is tudtam, láttam, hogy a hollandok nagy biciklis nemzet, de, hogy itthon ennyi embernek van két kereke, és hogy mi, sokan, bringások képesek vagyunk összegyűlni egy igazi bicajos fesztiválra, azt nem gondoltam volna. Óriás meglepetés volt, hogy nem fértünk el a gyülekező ponton, hogy a környező utcák túlcsordultak az érkezőkkel és hogy csak jöttek, és jöttek az emberek két keréken.

Aztán elindult a menet. A tömegben egészen kicsi pontnak éreztem magam, de magával ragadott a nagyság, ahogy a várost megbénító erővel hömpölyögtünk át a lezárt utcákon. Az autósok nagy bánatára a menet hosszabb lett, mint amire bárki számított, és így elég nagy dugó alakult ki, annak ellenére, hogy hosszú hetek óta hirdették a szervezők, hogy ez a nap a bicikliseké, aki teheti, jöjjön kerékpárral és ne üljön autóba.

2015. május 1., péntek

A buddhista wc-csésze: 3 nő esete Finnországban


Holnap elmegyünk megnézni a finn mocsarat. Mármint nem a péntek-szombat esti vodkázósat, hanem a tajgás-fenyős-nyírfás-mohás-zuzmós őserdővel tarkítottat.


Álomittas felkelés, na ma sem lesz bundáskenyér… De miért áll a WC-ben a víz kicsit magasabban? Ajaj, rossz sejtésem van, láttam én már ilyet – sőt álltam már otthon egyedül hétköznap éjféltájt a WC-pumpával kétségbeesve a fürdőszobában. Kényelmes reggeli (finn rozskenyér, amiből soha nem lehet elég, füstölt lazac – aki szereti a halféléket, leipojusto – azaz fogaink között rendesen nyiszorgós, de nagyon finom „sajtkenyér” – persze lakkahillo-val, azaz mocsári hamvasszeder lekvárral, ahogy kell) majd készülődés az öltözés mellett a mindennapos „ami bemegy, jöjjön is ki” alapon.