Oldalak

2015. április 15., szerda

Minden 7 éves tudja…



Az az agyoncsócsált mondat, hogy szinte minden azon múlik egy nő életében, milyen volt a kapcsolata az anyjával, ott villog minden önsegítő, öngyógyító könyvben, még azokban is, amelyekért kevesebbet kell leszurkolnod négy rongynál. 

Valahogy mindegyik előbb vagy utóbb erre lyukad ki. Nem csak a valódi szakkönyvek, hanem minden félbulvár, pszichologizáló, kattintáskunyeráló internetes oldal, amin több a zsírégető reklám, mint lapulevélben a klorofill. Mondhatni, általában mindenki tudja, kivéve, ha feltesszük a kérdést, mit is jelet ez a gyakorlatban, mert akkor szó bennszakad.

Sára egészen addig nem gondolkodott ezen, amíg tanulni nem kezdett róla. Mert amit ő az anyjához fűződő kapcsolatából önmagában tudatosított, az mindössze annyi volt, hogy egy anya első sorban tilt, tűr és támogat.
Ahelyett, amit mások az anya-lánya kapcsolat tág lehetőségeiből megélnek, Sárának mindenek előtt egy több évtizedes húzd-meg-ereszd-meg játék jutott, melynek tétje leginkább az volt, meddig tarthat a szülői kontroll felette. Pontosabban életének minden olyan részlete felett, amelyekről az átlagos lányok úgy nagyjából tizenhét éves koruk után maguk döntenek. És itt üssenek agyon, ha meg tudom határozni, mikor is szakadt ennek nagy nehezen vége. Akárhogy erőltetem az agyam, nem emlékszem, mikor változott meg körülötte a világ, mikor éreztem meg rajta először, hogy ez a Sára már nem az a Sára többé, aki egy évvel előtte volt. De végül megtörtént.
Amikor aztán sok buktatón keresztül jutva úgy érezte, kellő bátorságot gyűjtött, hogy ő is anya legyen, egy szombat délután magára zárta a hálószoba ajtaját, és az ágyon hasalva írt egy listát azokról a dolgokról, amit nagyon szeretne megadni a kicsinek. Aztán egy másikat, ami arról szólt, mi az, amit nem szeretne elkövetni vele szemben. És mindezek fölött ott lebegett egy mindent átható meggyőződés, hogy ez a gyerek nagyon sokat fog jelenteni számára. De nem csak a szokásos értelemben. Valami megmagyarázhatatlan okból biztos volt benne, hogy ez a kis ember nagyon különleges szerepet fog betölteni az életében. Ha úgy tetszik, mielőtt megfogant volna, felruházta a hatalommal, hogy az élete folyásának irányán változtathasson.
Így is lett.
Lám, itt ül ő – negyvenegynéhány évesen, szeme fénye pedig már kész kis hölgy. Egyetlen gyermekének pedig épp pár órája hagyta el a száját egy igen fontos mondat. Egy olyan mondat, ami a maga óvodás lelkével, tapasztalatával, élményeivel mérve bölcsességről és határozott jellemről tesz tanúbizonyságot.
Történt ugyanis, hogy Sára a másnapra készülve tett-vett a lánya szobájában, fiókba hajtogatta a ruháit, miközben gondolatban máshol járva megkérdezte tőle:
- Mit szeretnél? Melyik gatyódat tegyem be benti cuccnak az oviba?
Mire ő odafordulva hozzá azt felelte:
- Semelyiket. Nem tudod, hogy a fiúk a szoknyás lányokat szeretik?
A fiók fölé görnyedve megdermedt a döbbenettől. Hm… Nem tudtad, hogy a fiúk a szoknyás lányokat szeretik?... A fejében azonnal pattogni kezdtek a mondatok, mintha egy csokor petárda kezdett volna durrogni hirtelen.
- Nem tudtam. Illetve de. Vagyis hát inkább sejtettem… - válaszolta.
- Nevetséges az egész - szólt közbe egy ingerült hang odabent – már hogyne tudtad volna! Egészséges felnőtt nő vagy, házasságban élsz, van pár diplomád. Elérted, amit kell. Épp azt ne tudnád, mit szeretnek a férfiak?!
- Ami azt illeti…- motyogta benne bizonytalanul az a hajdani tizenéves – ezt a mondatot eddig még nem hallottam soha senkitől.  
- Egyáltalán miért fontos ez az ostobaság? – csattant fel megint a türelmetlen hang odabent, és Sára megesküdött volna, hogy mintha az anyja hangját hallotta volna ezúttal. Minden alkalommal így csattant fel, valahányszor kínlódott egy csalódás miatt, és így vágta el minden további vita útját, valahányszor azon kaptak össze, hogy Sára nőiesre – és nem kislányosra vagy fiúsra – szerette volna venni a stílusát.
- Tényleg, miért olyan lényeges ez? Nem hordok szoknyát. Nem szeretem. Nem elég karcsú a bokám – gondolta.
- Akkor meg miért tartasz szoknyákat a szekrényedben? – kérdezte csodálkozva a tizenéves hang. – Van vagy tizenöt. És szépek… - tette hozzá félénken.
- Ugyan már, negyven évesen akarsz elkezdeni lázadni a saját szabályaid ellen? – gúnyolódott anyja hangja.
- Nem lázadok! Azt teszem, amit jónak látok. – gondolta.
- Helyes, tudtam én, hogy az eszedre hallgatsz, és nem csinálsz ügyet a lányod megjegyzéséből – papolt elégedetten az anya-hang, aminek hirtelen arca is lett, és önelégülten, leereszkedően mosolygott, szája sarkában azzal a kis jellegzetes, lefelé görbülő ránccal.
- Valóban? – felelte odabent a hangnak. Sára lesimította a fiókba tett ruhák tetejét, betolta a fiókot és hátrafordult.
- Gyere drágám, elmegyünk fagyizni. Vehetsz szoknyát.
Aztán átsétált a hálóba, megállt a gardrób előtt, félretolt pár vállfát, aztán az egyikről leakasztott egy szoknyát. Maga elé tartotta egy pillanatra. Csokoládébarna, könnyű nyári darab volt, az alján fehér sávban búzavirág mintával. Aztán kibújt a farmernadrágjából, ledobta a pólót, amit viselt és levett a polcról egy másikat. Belebújt a testhezálló, fehér felsőrészbe, majd felvette a szoknyát, a búzavirágosat. Amikor a lányával kézen fogva kilépett az ajtón, a hangok odabent döbbenten hallgattak.

lejegyezte egy kedves vendégünk, peppermint leaf

a kép szabad forrásból (CC)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése