Hagyomány

A nagyszülők háza olyan, mint egy időutazás, mint ahol megállt az idő, és a múlt emlékeire hiába rakódik porréteg, sosem fedi be őket igazán és mindent át lehetne élni újra, egy kicsit idősebben.. Ugyanazok a kis díszek kerülnek elő, amiket még mi csináltunk gyerekként, a fotók azokról, akiknek arcát már csak innen ismerjük, és a világban szétszóródott rokonoktól kapott képeslapok. 

Ez karácsonykor igazabb, mint valaha. Szenteste előtt pár nappal – általában huszadikán - mézeskalácstészta vár begyúrva ennek az időtlen lakásnak a konyhájában. Régen a többi unokával együtt sütöttünk, de mára már csak én maradtam, barátnőmmel karöltve, aki a hosszú ismeretséget tekintve, már a család részét képezi. 

A nagymama teával fogad minket,

és már ropog is a lejátszóban az ezeréves kazetta, amit „Vajon meg lehet-e ragasztani, ha egyszer elszakad?” – kérdezi.  A komisz mézesformák valahogy minden évben eltüntetik magukat, hogy csodák csodájára mindig ugyanazon a polcon kapjuk őket rajta a bujkáláson. Mindig ugyanott vannak, csak mama nem találja őket, de ezt persze nem mondjuk hangosan, csak összenevetünk, nehogy feltűnjön neki is a korral járó feledékenysége.

Kis tálkákba öntjük a diót, mogyorót, ehető gyöngyöket és cukrot, minden családtagnak megvannak a maga kedvencei. Az első tepsit díszítjük a leglelkesebben, nagy műgonddal, mint a profi cukrászok, a fára is lehetne akasztani, olyan szépek mindig. „Vétek megenni őket.” – mondjuk, de úgysem bírjuk ki kóstolás nélkül. A kis lakást befűti a régi sütő, ilyenkor egész délután be van kapcsolva, mintha csak kandallóból áradna a meleg. Mama a konyhapultnál sertepertél, mi az étkezőasztalt üljük körbe kis köténykénkben. Sorra szaggatjuk a különböző formákat, miközben a karácsonyi számok váltogatják egymást a magnókon. Csizma, mackó, hullócsillag, télapó, hóember, szívecske sorakoznak a tepsiken.

Régi és új sztorik repkednek a konyhában. Olyan nagyok vagyunk már, húsz évesek, és még mindig kicsik. Hiszen karácsonykor minden felnőtt gyerekké válik újra, hiába tudjuk már, hogy nincs Jézuska és a fa sem magától öltözik fel reggelre. 

Mama mindig kérdezi, hogy vajon mikor unjuk meg, vajon mikor nőjük ki, mikor hozzuk haza inkább a tésztát, vagy vesszük meg a boltban a félkész mézeseket? Nem aggódva kérdezi ezt, inkább csak beletörődve abba, hogy felnőttünk. Hogy lehet jövőre vagy két év múlva másik városban lakunk majd, hogy egyszer eltávolodunk ettől az időtlenségtől, és létrehozzuk az új emlékeket, amik majd a mi unokáinknak lesznek időtlenek. De valahogy minden évben itt kötünk ki, legyünk gimisek vagy egyetemisták, még messzinek érezzük azt a bizonyos felnőttkort, még szükségünk van az időutazásra. 

Ahogy telnek a tepsik és az órák, fáradunk már mi is. Az utolsó tepsi sül éppen, lassan be is sötétedik, hogy még hangulatosabbá tegye a karácsonyi fényeket. De ez a fáradság valahol olyan jól esik. Elégedetten köszönünk el, kezünkben nagy dobozok, csordultig tele a frissen sült mézesekkel – felül a legszebbek persze, hogy ha a család kinyitja, azt lássák meg először. És örülnek. Mindig ugyanúgy örülnek neki.

Azt hiszem, ezt nevezik hagyománynak.

lejegyezte: egy kedves vendégünk