Kerülőutak - adventi töprengős, az első

avagy jó-e, hogy nem tudjuk azonnal, hogy a kincs a párnánk alatt van?

Egy lelkész barátom nemrégiben megajándékozott egy cd-vel, amin az ő elmélkedései hallhatóak. Noha jómagam nem vagyok vallásos, szívesen elgondolkozom bármilyen, számomra érdekes (akár vallási) témán. Így történt, hogy többször meghallgattam a kerülőutak szerepéről szóló részt. 

Vajon mennyire haladhatunk életünk során célegyenesen? Kell-e arra törekednünk, hogy a lehető legrövidebb úton jussunk el célunkhoz idő és erő takarékossággal? Mintha manapság mindenki egyre hatékonyabb akarna lenni: a nagyvállalatok időgazdálkodás tréninget kérnek, hogy még többet tudjanak a munkatársak teljesíteni még rövidebb idő alatt, az elfoglalt magas beosztású vezetők igyekeznek minden házimunkát „kiszervezni”, és bejárónőt, bébiszittert, kertészt, házi fodrászt és manikűröst stb. tartanak.
Ebben a teljesítményorientált világban a legkevesebb idő alatt megtett legrövidebb út az üdvözítő. De ha valóban ez a jó, akkor miért van az, hogy nem mindig találjuk meg azonnal a kincseket? Évekkel ezelőtt olvastam Paolo Coelho Az alkimista című könyvét, ami mély nyomokat hagyott bennem. Santiago, miután kétszer látja azt az álmot, hogy valahol a piramisok lábánál elásott kincs várja, elindul megkeresni azt. Végigzarándokol Afrika északi, sivatagos részén, szokatlan élményekkel töltekezik, számos különös figurával találkozik, köztük az alkimistával. Mindezt azért, hogy aztán visszaérjen oda, ahonnan elindult, csak most már tudja, hogy hol van a kincs.

A barátom szerint vannak nélkülözhetetlen, életformáló kanyarok. Szerinte tudnak valamit a kerülőutak, amiről a nyílegyenesnek fogalma sincs. „Nem csak az számít, hová megyünk, hanem az is, hogyan jutunk el oda. A kilométereknek átváltoztató erejük van. A menetközi erőterek, élmények nélkülözhetetlenek. A lábam olykor máshova juttat, mint a gondolatom. Más minőség, ha lépésről lépésre járok be valamit. A kerülőutak nem csak célba juttatnak, hanem alkalmassá is tesznek az új világ birtokba vételére. Mennyi szomorú története van a felkészületlenül kapott jónak. Sokat tudnak erről a történelmi változások. Vannak életmentő kerülőutak. Nem biztos, hogy nem az az út visz a célba, ami látszólag eltávolít attól. Az ellentétesnek látszó útirány is üdvözíthet.”

Erről eszembe jut egy kísérlet, amiben azt vizsgálták, az állatok vajon képesek-e belátni, hogy néha el kell távolodniuk az ennivalótól ahhoz, hogy hozzájuthassanak. Egy olyan ketrecbe tették őket, ami hátul nyitott volt, de az első falán keresztül látni lehetett a ketrecen túlra elhelyezett élelmet. A kutya természetesen képes volt hátat fordítani a vacsorának, és hátul, a ketrecet megkerülve érte menni, de a tyúk már nem: ő nem tudta levenni a szemét a magokról.

Őszintén szólva nem tudom a választ. Nem tudom, elhiggyem-e, hogy tényleg gazdagabbak, erősebbek, bölcsebbek leszünk, ha kerülő utakon koptatjuk a cipőnket és a lelkünket. És még ha így is van, ki kérte ezt? Ki akart erősebb, bölcsebb, ügyesebb lenni? Ki dönti el, hogy milyenné kell válnom? És mi van akkor, ha az a felsőbbrendű erő, amit nevezhetünk így vagy úgy, egyszerűen csak szórakozik néha, körülbelül úgy, mint amikor én játékból odébb rúgok egy kavicsot az utcán?

A képen lévő adventi gyertyatartót mi is örömmel elkészítenénk, ennek forrása a net.

lejegyezte: szemfény