Változunk? Változzunk!

Lassan indul az idei nyár. Nem olyan régen volt, hogy a nyári ruháim előkerültek a dobozból és próbálgatom őket. Van néhány örök darab, igazán nőies szoknya, amit évek óta dédelgetek. Minden évben újra és újra előkerülnek, de hordani őket, az valahogy nem megy. Ezek a darabok elég furán viselkednek: egyik évben alig jönnek rám, másik évben azért nem tudom felvenni, mert nagyok.
Vajon mi lehet az oka? - teszem fel a költői kérdést magamnak. - Változom? Változunk?

Hol kicsi, hol nagy. Néha szoros, néha lötyög. Van, hogy feszül, máskor fodrot vet. Valahogy így haladunk végig az egész életünkön is. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, amikor pont jó. Mert bizony, az a kevesebb.
Nézzük csak! Gyerekként olyan kicsik vagyunk mindenhez, „neked ez még magas gyermekem”, mondják a mindenható fölnőttek. és milyen meglepő, amikor előkerül a „nagy vagy már te ahhoz, hogy ilyet csinálj” szlogen.

A gyerekkorunk során, ezt a két mondatot simán megkaphatjuk bármikor, akár egy azon órán belül, ugyanattól a fölnőttől is; és várhatóan meg is fogjuk kapni. Nem is egyszer!

A kamaszkor? Az önmagában egy őrület; ide már nem is kellenek a szülők, szomszédok, társak, hogy érezzük, gyermeknek sok, felnőttnek pedig kevés még az, amit tudunk; de valahogy ott tombol bennünk mind a kettő. Nem, egyáltalán nem csoda, hogy nehezen bírunk magunkkal és mások is velünk.

Az oktatási intézmények (ovi, isi, főtanok), mintha kimondottan erre lennének kitalálva: „ figyeld és okulj, mennyi mindent tudhatnál” mondják az egyik oldalról, jól ráerősítve a még-kicsi-vagy vonulatra. „Csak rajtad áll, senki más nem teheti meg, csak te” hallatszik a túloldalról, pedálozva a nagy-vagy-már irányt. Mintha csak és egyedül a nebuló lenne a felelős azért, hogy mi történik vele és körülötte, az intézmények adottságai, a pedagógusok és szülők hozzáállása hajítófát sem érne… Pedig ha tudná sok fölnőtt, hogy egy kis lelkesedéssel, odafigyeléssel mi mindent lehet megmozgatni az ifjú lelkekben…

Aztán a felnőtt kor különböző vetületei: az önálló élet, a szingli lét, a munka, a karrier, a nyugdíjba vonulás, a párkapcsolat, a gyereknevelés, a család, a szüleinkkel való kapcsolatunk, a közvetlen baráti társaság, a tágabb szociális környezet, a társadalmi felelősség vállalás, a zöld gondolkodás, a pozitív életszemlélet, a tudatos vásárlói magatartás… Mind-mind, hol túl sok és mi túl kevesek vagyunk hozzá, hol nagyon korlátozó és mi, mint az elefánt a porcelánboltban, csak rombolunk akaratlanul és ormótlanul.

Hogy hol az arany középút? Hát belül, mondják az okosak! Amivel mi magunk ki tudunk békülni, az visz előre minket. De ezt megtanulni, - s ha rosszul tanultuk korábban valamilyen okból kifolyólag -, átalakítani, embert próbáló feladat. S ha rátaláltunk a belső ösvényünkre, kapaszkodónkra, akkor sincs biztosíték arra, hogy a helyzetek passzosak lesznek, legfeljebb nem bánt bennünket annyira, vagy tudjuk helyén kezelni a dolgokat.

Így van ez az örök darabjaimmal is. Már nem rohanok hanyatt-homlok tűért, cérnáért, varrógépért, hogy méretre igazítsam őket. Egyszerűen konstatálom, hogy most pont nem az a nyár van és előkapom a mindig kéznél lévő farmeromat. A fene akar szoknyában flangálni! Jól mondom?

A képen az örök és megunhatatlan Audry Hepburn.

lejegyezte: ebaratnőm