Szép reggel?

A férfi szeme tele volt vágyakozással, az arcán magabiztos, sármos félmosoly villant fel. Majd hirtelen egy térd villant és a pasi meggörnyedve lerogyott. Féltérdén megtartotta magát, keze mohón kapott a kissé túlsportolt derék után. A lány napbarnított bőre szemet gyönyörködtető kontrasztot alkotott a rövid, fehér póló és a klasszikus farmer kékjével. A pasi keze megmarkolta a nadrág derekát, amikor egy jól irányzott taszítástól elveszítette egyensúlyát és hanyatt vágódott. A feltápászkodó pasas szemében meglepetés, csalódás és bosszú elegye villant. Feltornázta magát és ugrásra készült, amikor a fehér tornacipőbe bujtatott, kecses láb orron törülte. A kép elsötétült.

Nem csak előtte. A lejátszóként működtetett okos telefon is kikapcsolt az előttem utazó hölgy kezében, akinek a válla fölött ezt a mozi jelenetet figyeltem.

A kedves női hang bejelentette  a következő megállót: Belvedere.
És tényleg! A világ egyik legszebb városi panorámája tárult elém, a villamos ablakán át. A friss, tavaszi, zöld ruhájában pompázó park-erdő, Párizs kottázhatatlan, de annyira jellemző háztetői és a napfényben fürdő "Öreg Hölgy", aki kora ellenére is kecsesen és méltóságteljesen uralja a tájat. Végig néztem a tömött villamoson, hányan gyönyörködnek még a tájban? Vagy hányan beszélgetnek legalább egymásba feledkezve – vagy csak legalább néha-néha, nagyritkán egymásra pillantva? Egy kezemen meg tudtam számolni…  

Ameddig a szemem ellátott az egybe-masina belsejében, egyedül én néztem ki az ablakon korábban. S nem volt másik ember, aki értelmesen nézett volna valakire vagy valamire. De! Valamire néztek: az okos telefonjukra, az e-könyvükre, a tabjukra vagy más kütyüre, kinek mi volt épp a keze ügyében. Csak kíváncsiságból, elindultam a jármű belseje fele, lassan, ahogy a tömeg engedte és – a közlekedés és a magánélet tiszteletének etikai kódexére fittyet hányva – belekukkantottam a bámult tartalmakba. Volt, aki sűrűn szedett szöveget olvasott, volt, aki az üzenet szerkesztővel volt elfoglalva, volt, aki üzleti prezentációt nézett – néha bele is javított – s neki láthatóan zabszem problémái is voltak.... Volt, aki az arckönyv-oldalát pörgette vagy a csicsergőset, láttam a parafás-kiszúrós-közösségi jellegzetesen képek uralta oldalát és  olyan is volt, aki a napi hírfolyamot görgette végig. Volt aki klippet nézett, volt, aki, mint a korábbi vállszomszédom, mozizott. És ezek volta a csendesek, kivéve azt a fiatal fiút, aki a Happy nótáját dúdolta. Senkit nem zavart – jórészt mindenkinek volt valami a fülén is. Azok, akik nem a vizuális látványba merültek el, azoknak a hallószervén volt az „izgatószer”. Rejtve- vagy hajráf funkcióval is ellátva, divatos színekben vagy igazi hi-tech csodaként uralták a hordozóikat. Belehallgattam a kimenetbe:” Jól van, akkor délután kettőkor az Ön irodájában”, „Igen, én is szeretlek”; „...nem, nem, ma neked kell elhozni a gyerekeket”, „...jól van akkor veszek ananászt is”, „nem asszonyom, nekem ezt ma muszáj elintéznem”, „...szerinted melyik megállónál szálljak le?”, „ Hiányzom?”, „...nem hiszem el!!! Nem anya, nekem ebből elegem van”; „Tudod mit, vacsizzunk ma nálam”, „Mondtam már, hogy nem ér rá, miatta mindent át kell szervezni”, „...lefoglalnál egy ablak melletti ülést a hétfői járatra?” – mindenki, de mindenki elszöszmötölt magában…

Ez sem igaz! Volt egy pár. Nagyon fiatalok, frissek; a lány haján jól látszott, hogy mozgalmas lehetett a hajnal, a fiú ujja is állandóan hajtincseket igazgatott, csak néha akadt bele a zsinórba… és beszéltek – bár mindkettőjük egyik fülében ott volt a fülhallgató, de beszéltek – egymással, és volt szemkontaktus, meg minden… – Istenem, hát mégis van ÉLET :D

Etika ide vagy oda, belehallgattam, ebbe is, – a naptárjukat egyeztették, és azon bosszankodtak, hogy nem küld a kétkarikás egyéni napló emlékeztetőt a meghívottnak csak a tulajdonosnak…

Szép reggel! Jó reggelt! Jó ez nekünk?

lejegyezte: ebarátnőm




A kép CC