Az Ünnep

Az Ünnep – lehet elcsépelt fogalom? Lehet. Lehet joggal vagy méltatlanul lejáratott? Lehet. Lehet olyan, ami sosem volt a mienk, és hiába küzdünk érte akkor sem lesz a mienk sosem? Lehet. És lehet olyan, ami kifordult önmagából, mert kifordítottuk és már régen közelében sincs annak, amiről annak idején szólt? Ó, lehet!

És lehet az ünnep megható, őszinte magával ragadó? Szerencsére lehet! És lehet felkavaró, nosztalgikus telis tele érzelemmel? Lehet, lehet! És lehet olyan, ami rólunk szól, nekünk és miattunk? Persze, hogy lehet! Lehet olyan, ami összehoz, megerősít, megszépít? Lehet. Még szép, hogy lehet. Lehet olyan, ami ad, amikor adni öröm, amikor legőszintébb önmagunkat adni a legnagyobb öröm? Lehet!

Min múlik, hogy milyen lesz a sok lehet közül a mi Ünnepünk? Hiszen sokan megéljük ezt is azt is. Van, hogy egy-egy Ünnep az égig emel és van, hogy bár eget-földet megmozgatunk érte, úgy lóg, mint a keményítés nélküli ünnepi abrosz az asztalsarkon, szárnyaszegetten. Néha készülünk rá, teszünk érte és mégis valahogy unalomba fullad – leginkább itt belül a szívünkben, néha hagyjuk magunkat sodorni, vagy alig tudjuk követni a sodrást és mégis elér a görögtűz szerű örömlavina. 

Nekem magamnak sincs rá jó receptem, hogy hogyan is kell jól csinálni. Azt hiszem még- vagy már nincs jó érzékem vagy elég rutinom a hagyomány-gondozásban. Hagyományt írtam és ezt a szó szoros értelmében gondoltam: hagyni, hogy elragadjon az előkészületek láza, az együttlét öröme, a közösen eltöltött idő varázsa, a határtalan öröm, amit akkor érzünk, ha adhatunk, mert van rá lehetőség, ha szeretteink elérhetőek számunkra és örömmel veszik, amit nyújtunk nekik. Mert adni tudni kell és kapni is, mindkettőhöz szükség van arra, hogy a szeretetet ne csak érezni, de kifejezni is úgy tudjuk, hogy az a szeretőnek és a szeretettnek is jó legyen. Mindezekhez, ahhoz, hogy az Ünnepünk hagyomány legyen, kell még az a képesség is, hogy ennek a folyamatnak a pontos kottáját, a „hogyan csináljam”-ot, könnyedén tudjuk lefejteni a felmenőink szövőszékéről és ugyanolyan könnyedén tudjuk felvetni az utódaink osztovátájára. Bár ennek a műveletnek a könnyedség a lényege, ne tévesszen meg senkit. Nem könnyű! Érzék, türelem és sok-sok akarat kell hozzá. Minden tiszteletem azé, aki mestere ennek. Egy dolog vigasztal, hogy hagyományozható, azaz tanulható és tanítható.

Nekem az életem apró Ünnepeihez van érzékem és nagyon igyekszem ezeknek egy részét úgy időzíteni, hogy mások Ünnepeivel egybeessenek, mert olyankor fényesebben ragyognak az arcok köröskörül, hiszen a belső ragyogásunk visszatükröződik a másik arcában is. Így tavasszal nem is olyan nehéz ez, mert a természet ébredése, a virágok kavalkádja, a bogarak tánca, sőt még az éltető tavaszi eső is a közös öröm felé táncol - ha hagyjuk, akkor  –  velünk együtt. Ez a vidámodó világ sokat segít, mosolyra késztet és ad és ad és ad – néha hideget, néha meleget – türelemmel és érzékkel tanítgat arra, hogy egy szép napon igazi hagyományőrző és hagyományozható Ünnep váljon belőle számomra - számunkra is.

lejegyezte: ebaratnőm