2014. március 12., szerda

Mikor elég?

A kis babával olyan könnyű, csak eszik, alszik. Igaz időnként tisztába kell tenni, de aztán az élet csupa gyönyörűség, hiszen ahová leteszed nagyjából ott marad, bármit lehet mellette csinálni, a baba majd elszórakoztatja magát. Szuper!

Az élet mégis a totyogóval a legvarázslatosabb, amikor elindul és csupa öröm és kacagás lesz minden. Ahogy csetlik-botlik és ahogy megtanul trappolni, nem kell már mindent a keze ügyébe hordani, kiszolgálja magát. Csodás!

Azért egy ovisnál sincs jobb, ahogy nyílik az értelme, egyre többet ért meg a világból, meglepően okosakat mond és mindent észrevesz. Szédületes miket képes beszólni. Hiába, gyerekszáj!

Az iskola, na az az igazi! A betűk, számok világa, ahogy lefoglalja magát, megtanul belemélyedni dolgokba, hát varázslatos, egyre kevésbé kell fogni a kezét, szinte érzi az ember, hogy nő ki a keze alól a csodalény.

A kamaszkor az önállóság egy másik foka, amikor megérti a közösségi lét csinját-binját, amikor már a nyaralás nem csak együtt nyaralás, és a hétvégéd is egyre többször gyerekmentes (és hiányzik), de örömmel látod, hogy bírja és tudja és tudja.

A fiatal felnőttkorban az önálló szárnypróbálgatások után itt van az új élet ígérete, komoly párkapcsolat, pályára kerülés… Ó, és végeláthatatlanul lehet sorolni, hogy milyen öröm a gyerek!

És ez mind röpke húsz-huszonkét év.

Húsz-huszonkét év álmatlan éjszakákkal. Amikor etetni kell 3 óránként, vagy beszalad a pisi és ágyneműt kell cserélni, amikor fél a sötéttől vagy rosszat álmodik, sírva rohan az ölelésért, és ez hosszú végeláthatatlan hónapokon keresztül. Amikor lázasan nyöszörög, mert nő a foga: a tej vagy a bölcsesség szinte mindegy, amikor hasa-, torka-, füle-, lába-, keze-, feje fáj, és szaladni kell kórházba, ügyeletre, orvosságért, ha ess - ha havaz. Amikor nem lehet egy telefont felvenni, baráttal két szót váltani, mert mama most velem… -játssz, -beszélgess, -fess, -biciklizz, -kártyázz vagy -tanulj. Amikor azt hallod, hogy: anyaaaa megütött, -elvette, -nem adja ide, -nem játszik velem, -csúfolódik, -nem osztja meg velem, -nem engem szeret, -elhagyott vagy csak simán, anyaaaa nélkül nem adok belőle!, ez az enyém!, csúnya vagy!, nem szeretem!, utálom!. És te ott állsz, egyik lábadról a másikra, és nem tudod eldönteni, hogy igazságosztó legyél, türelmes vagy egyszerűen csak idegösszeroppant. Husz-huszonkét év, amikor az „én” időszakok váltogatják egymást. Például az én húzom fel – s már megy is a bal lábra a jobb cipő, a jobb kézre a balos kesztyű  - és mindez a legnagyobb rohanásban -. Vagy az én törlöm meg az orromat, ha az szétkenődik a teljes ruházaton, akkor is. És persze akkor kötelező az átöltözés, de hát én mondom meg, hogy mit veszek fel – télen szandált, nyáron bundáscsizmát, vagy olyan polgárpukkasztó öltözéket, amitől egy jobb érzésű fölnőtt menten lefordul a székről, kitér a hitéből és különben is. Én mondom meg mi leszek, én mondom meg ki vagyok; és aztán nincs megállás: testékszerek, tetoválás, bódító szerek, kétes társaság – ismét jönnek az álmatlan éjszakák: csak jönne haza már, haza épen, haza egészségesen, vagy legalább adna hírt magáról. Terelnénk..., fontos a testmozgás, ő is szereti, akkor sportoljon – jó, de mi lesz ha elesik, fellökik, megsérül, nem nyer, csalódik, nem tud helyt állni, oda lesz az önbizalma vagy elbízza magát!  Hogy lehet ezt kibírni? Aztán ott van az is, hogy mi lesz ezzel a gyerekkel, ha nem tanul? Nem beszélve arról a variációról,  hogy mi lesz belőle, ha tanul, de hiába! – Olyan bizonytalan a világ! és olyan veszélyes, mi van, ha valami haszonleső némber/fráter teszi rá a kezét a mi kincsünkre és oda az élete.

Gyerekkel az élet szép könnyű, varázslatos, szédületes és örömteli és ugyanabban a pillanatban embertpróbáló, fárasztó, bizonytalan, aggódós és nehéz.
És ott a nagy kérdés, hogy hogyan lehet elengedni? Mikor van az a pont, amikor azt mondom: gyermekem, most már TE! Mikor lehet az ember biztos abban, hogy amit letett a gyermeke elé az asztalra, vagy összepakolt útravalóként a batyujába az tényleg segíti őt abban, hogy jól, örömmel és értelmesen élje le az életét? És hogy elég-e ez? Lehetünk ebben valaha biztosak?
a képen: Tamara de Lempicka Anya és gyermeke


 lejegyezte: ebarátnőm