2014. március 14., péntek

A fogyatékkal élők másik oldalán


Nehéz téma, nem az enyém, vagyis nem látványosan az enyém, de mostanában úton útfélen belebotlok. Hogyan tud egy anya több gyereket nevelni, egyetemi tanulmányait végezni és élsportolni egyszerre? Jó kérdés. Főleg akkor, ha anya a csörgőlabdába nyújt számottevőt és a tan- és mesekönyveit Braille írással nyomták. Hogyan lehet valaki egy időben egy boldog gyerek apukája, szerető férj, egy neves multinacionális cég egyik legjobb szakembere és házi versenyeinek rockandroll bajnoka. Főként, ha kerekes székkel ropja?

Nem tudom.

Én a fogyaték másik oldalán állok, - ezt gondolom magamról. Egyszer ugyan voltam ágyhoz kötött 3 hónapig egy térd sérülés miatt, utána 1 évi rehabilitációval már mire mindkét lábamat tudtam hajlítani többé-kevésbé. Valahogy nagyon nehezen közelítem meg a témát. Egyre csak azt érzem, hogy természetesen kéne kezelni, de nem megy. Tudom, hogy a sajnálat nem idevaló, de nem tudom, hogyan tudnék úgy akadály-mentesíteni, hogy az igazán segítség legyen. Nem nőttem bele a helyzetbe. Az jutott eszembe a minap, hogy gyerekkoromban, valahogy nem volt látható az, aki látványosan különbözött a többségtől. Bármennyire is kutatok az emlékeim között két emberre emlékszem, aki „fogyatékkal” mozogtak a közelemben: az egyik a bal lábán magasított cipőt hordott és a másik fél arcát megbénította az arcidegzsába. Sose mertem közelebb merészkedni hozzájuk, ők se közeledtek szinte senkihez – elszigetelte őket a másságuk.
Ahogy kiléptem a „nagyvilágba” és talán más miatt is változatosabbá vált a kép: egyre több és több olyan emberrel találkoztam, akik nem abban a keretrendszerben mozogtak, amihez hozzászoktam. Első felindulásra mindig nehezen ment a kapcsolat felvétel. És aztán a folytatás sem volt olyan magától értetődő, és a hogy telt az idő kiderült, hogy az akadály mindig az én térfelemen volt. Nehéz volt elfogadni fiatal felnőttként a táncra kérést egy olyan fiútól, akinek az egyik karja kisgyerek méretű volt egy korházi műhiba miatt. Nem tudtam hová ültetni a kedves vendégünket, kinek láthatóan magas volt a retró stílusú konyhaszékünk. Nem tudtam, hogy meséljem vagy ne meséljem a történéseket - és ha igen mit részletezzek - a gyengén látó kedves anyukának, aki a tágabb rokonságnak szervezett gyerekzsúrban mellém ült le.
Hogyan miként induljak el? Kérdezzek rá vagy tegyek úgy mintha ez nekem is természetes lenne, mondván majd beszél róla, ha akar? Legyek figyelmes, vagy hagyjam figyelmen kívül, hogy ne hozzam zavarba? Létezik ilyenkor tabu szó – viselkedés - téma?  Nem tudom. Most sem tudom, de egyre közelebb kerülök, és néha veszem a bátorságot, hogy beszéljek róla.
Nehezen, de egy dolgot megtanultam. Megtanultam büszkének lenni arra, aki az egyetemi tanulmányai mellett csörgőlabda bajnokságot nyer a csapatával, vagy arra, aki kerekes székkel ropja a rockendrollt, arra aki tudja, hogy a kisiskolás gyermekét már nem fogja tudni az ölébe ültetni.
Hogy miért a büszkeség? Nem tudok jobb szót, és jelenleg tenni se tudok többet. Jó lenne tudni, hogy ez elég-e.
Mottó, így az írás végére:
fogyatékosság hosszan tartó fizikai, értelmi, pszichoszociális vagy érzékszervi károsodás, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja egy adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását. A fogyatékosság egy változó fogalom, bárki bármikor fogyatékossá válhat. A fogyatékosság nem betegség, hanem egy állapot, ami a fogyatékossággal élő személyek és az attitűdbeli, illetve a környezeti akadályok kölcsönhatásának következményéből adódik. Ezen akadályok gátolják a fogyatékos személyt a társadalomban való teljes és hatékony, másokkal azonos alapon történő részvételben. (lásd bővebben a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ Egyezmény szövegében:http://www.szmm.gov.hu/main.php?folderID=16485)
A képen a Kis herceg braille kiadása

További hasznos információk a témában a teljesség igénye nélkül:

lejegyezte: ebarátnőm