2014. március 19., szerda

A döntés szabadsága – avagy hová tűnt a figyelem?

Mostanában egyre jobban zavar, ha azt érzem, a környezetem okosabb nálam a saját döntéseimben. Nem, nem is így van, valójában mindig zavart, csak eddig nem írtam róla. Vajon hányszor fordul elő, hogy amikor valaki mesél nekünk egy nehéz helyzetről vagy kihívásról az életében, ahelyett, hogy végighallgatnánk, igaz, értő figyelemmel lennénk iránta, már az első mondatok után elkezdjük sorolni a javaslatainkat, mutatván, hogy milyen szuperagyak tudunk lenni, ha másról van szó?

Álljon itt néhány példa a közelmúltból.
Gyereket várok, elmegyek az orvoshoz. Megpróbál rábeszélni az amniocentézis nevű, Európa legtöbb országában betiltott, nem éppen veszélytelen, sokszor téves eredményeket mutató vizsgálatra (egyáltalán nem szakmai szavakkal: „kötőtűvel” érzéstelenítés nélkül a hasfalat átszúrva magzatvizet vesznek, miközben próbálják nem a gyereket megszúrni – nna, most aztán kioktató kommentek ezrét fogom kapni, már tudom előre).

Mondom neki, nem. Mire ő: „de hát így hamarabb kiderülne, ha Down-kóros a gyerek, és még időben el lehetne vetetni!” Én: „Tudja doktor úr, én akkor is meg akarom szülni, ha Down-kóros.” Ő: „Magának fogalma sincs, hogy az milyen felelősséggel jár!” Igen, tényleg nincs, de miért, magának talán van? Annak idején, amikor az első állásba elmentem dolgozni, fogalmam sem volt, hogy ott milyen felelősségek várnak rám. Amikor autót tanultam vezetni, még nem éreztem, hogy az milyen felelősség. Amikor az első vállalkozásomat indítottam, akkor sem volt kristálytiszta képem arról, hogy ez mivel jár. És? Attól ez még az én döntésem! És az én felelősségem. Kinek mi köze hozzá?
Beszélek egy barátnőmmel telefonon, elújságolom neki a hírt a babáról. Megkérdezi, hol akarok szülni. Elmondom, hogy valahol, ahol a lehető legtermészetesebben meg tudom ezt tenni, és a körülmények nem olyanok, hogy undorodnom kell, és meggondolnom, hogy kimenjek-e a wc-re. Mire ő: „Az a lényeg, hogy olyan helyre menj, ahol vannak jó gépek, meg koraszülött intenzív osztály!” Mire én: „Nekem más szempontok fontosak”. Ő: „Pedig ez a legfontosabb, a többit majd kibírod, mi is kibírtuk!”. És ha én nem akarom kibírni? És ha nem ezt akarom kibírni? Milyen alapon próbálja nekem valaki elmagyarázni, hogy mik az én szükségleteim, igényeim? Észnél vagytok, emberek?
Újabb beszélgetés, ugyanarról a témáról: „És mi lesz a macskátokkal?” „Miért, mi lenne??” „Háát, a macska nem jó a gyerek mellé!” Miért, te kidobtad a nagymamádat, amikor megérkezett a kisfiad??
Egyszer egy általam nagyon tisztelt, magas pozícióban levő vezető (egyébként nő), arra a kérdésre, hogy mi volt a legfontosabb lecke, amit a karrierje során megtanult, ezt a választ adta: „Az, hogy tanuljak meg hallgatni, és ne mondjam el a véleményemet, ha nem kérdezik.”
Kedves mindenki, aki ezt nem tudja, üzenem nektek, hajrá a tanulással!J

lejegyezte: szemfény

A kép egy Garance Dore illusztráció; forrás: a világháló