2014. március 17., hétfő

991-632


Emlékszem a "vonalas" telefonszánunkra. Ha most azt kérdezné  tőlem az olvasó (vagy bárki más), mondjam meg a lányom telefonszámát, nem tudnám.
Manapság nem jegyezem meg a telefonszámokat, nem tudom a PIN kódjaimat, nem veszek Pesti Estet sem, mert az eventek a közösségi portálon kényelmes tájékozódást biztosítanak.


Ha megkérdezi a fiam: mama az ürgék alszanak téli álmot? Tudom, hol kell ennek a kérdésnek utánanézni.

Lehet bármilyen a kérdés: nyitva van ma a cirkusz, milyen idő van Rómában vagy mit esznek az ebihalak, igen mindenre gyorsan és pontosan választ kapok.


De Rómát nem virtuálisan fogjuk élvezni, az ebihalak ott úszkálnak a befőttes üvegben és a cirkuszba pedig szépen elmegyünk. Észnél legyél, mondta anyám és az agyamra ment evvel a "fölnőttes" szófordulttal, de én sem mondhatok mást. Észnél kell lennünk!


A 80as években nagyon jó volt úgy  találkozni a Felszabon ötkor, hogy előző héten szerdán megbeszéltük, megígértük, beírtam a naptáramba és mindketten ott voltunk. Ha valamelyikünk késett a másik az alatt jól felmérte a terepet és napozott egy kicsit. Valahogy akkor nem hiányzott annyira, hogy tudjam, hány megállóra van még az érkező. Jobb volt nekem úgy.

Szerettem a kaputelefon hangját is, lejössz játszani? De talán még jobban, amikor felkiabáltak vagy felhangzott a titkos füttyszó, amiből aztán családi füttyjel lett. 

Ma már alig van fütty – ha csak nem mentettük el csengőhangnak. A naptáram elektronikus és figyelmeztet a fontos eseményekre, és bizony én is felveszem néha a telefont fontos kávézások közben is.

Frázissá nőtte ki magát: tudjuk mi a mobiltelefon átka,  tudjuk a számítógép használat, negatív következményeit, és azt is hogyan veszítjük el szépen lassan képességeinket a kütyük hatására, amiket régen szerettünk magunkban.

Elfelejtettük, hogy milyen kézzel kimosni egy blúzt, centrifugázni és a napon rázogatni, hogy a randira megszáradjon (mondjuk, hol van már a tavalyi randi…). Nem ismerjük a várost, mert csak autózunk vagy közlekedünk, de nem utazunk, nem látjuk az épületeket és a benne lakókat. Nem tudunk kertből répát, fáról gyümölcsöt szedni és könyvtárban sem találnánk meg egykönnyen azt, amit korábban odanyúlok és leveszem mozdulat volt. Ha két spirál füzetnyi oldalt tele kéne írnunk, ínhüvelygyulladásunk lenne. 

Van a mai életvitelünkben egyfajta restség. Nehéz  a kényelmesből a megszokottból kitekinteni és nem csak magunkra gondolni.

Mivel ez a téma időszerű, sokat tárgyalt, ha tetszik divatos, a gyermekeink nézőpontjából közelíteném meg, hiszen ők a jövő :

Az a kisgyerek, aki a szelektívbe dobálja a papája nyakából az üvegeket tudni fogja miért jó ez - ehhez tudatosan és szelektíven kell gyűjteni. Annak a kisgyereknek, aki elzárja a csapot fogmosás közben, mert “nem pazaroljuk a vizet” szlogent hallja minden este, számára értelmet nyer majd a mondat, ehhez nekünk magunknak is figyelni kell rá.

Az a kisgyerek, aki tudja, hogy az elgereblyézett levelet komposztálni kell, aki nem öli meg a bogarakat, aki füvet nyír a papájával, vagy a lakótelepen részt vesz az össznépi szemétszedés akcióban, az tisztelni fogja szűkebb és tágabb környezetét. Azok a gyerek, akinek a szülei barátkoznak, könyvet olvasnak, tollal írnak, színházba járnak, este a tv helyett zenét hallgatnak, vacsora közben beszélgetnek, mesét olvasnak nekik esténként , akik hancúroznak és bújócskáznak, padláson sikítoznak és kalózosat játszanak szabadidejükben – hiszem, hogy ők többet fognak érteni a világból és jobbak lesznek, mint aki nem így nő fel.


Felnőttek!


Aki érti már, mi zajlik, mi miért történik, megtette az első lépéseket. Aki érzi magában a hajlandóságot a tudatos életmód irányába, biztatom, és aki még szkepszissel olvassa e sorokat, meggyőzni próbálom!


lejegyezte: egy kedves vendégünk