2016. augusztus 24., szerda

Csak a...

Csak  a rövidnadrágot  itthon ne felejtse! - erre ébredt kora hajnalban. Csak ott ne maradjon a fregolin! Már  lefekvéskor is annyira izgatott volt, hogy alig tudott elaludni és most -  tessék! - másfél óra alvás után, itt kakukkol. Borzalmasan fog kinézni  reggel… Nem baj, egy kis smink csodákra képes.  

Nem volt szándékában sminkelni, de majd legfeljebb feldob valami könnyűt és kész.  Már amúgy is megszokta,  hogy smink nélkül nem igen mehet ki az ajtón. A tükörbe már nem is hisz. De a tükörnek sem... Emlékszik,  meg tini korában a tükör volt a legjobb barátja. Rengeteget piszkálta érte az anyja, hogy órákat volt képes a tükör előtt üldögélni.  De hát muszáj volt megismernie az arcát és jól begyakorolni a mozdulatokat, a pontos mimikát. Senki nem rendelkezett a baráti társaságból jobb önismerettel ezen a téren.  Ment is minden, mint a karikacsapás. Akkor és olyan kapcsolatot kezdeményezett amikor, amilyent és  pláne akivel akart. Pontosan tudta,  hogy mikor és mennyire húzza fel a szemöldökét,  mosolyogjon vagy biggyessze az ajkait. És ez bejött. Mindig!

Az évek elszaladtak, a kapcsolatai is. A gyerekei felnőttek és az a nő, aki minden reggel szembejött vele a szokásos kirakat-ablakában – abban, ami a lakásuk előtti átjárót s a hétköznap reggeleket tükrözte – egyre idegenebb volt számára.  Valahogy az évek során eltávolodtak egymástól… Olyan sok mindenre kellet figyelni, ami nem ő maga volt... Olyan sok mindenhez és mindenkihez kellet alkalmazkodni,  nemritkán úgy hogy erőszakot tett a saját lelkén... Mígnem egyik reggel - már nem is tudja pontosan mikor -, arra ébredt, hogy már a külsejére is alig ismert rá.  Valahol mélyen meg mindig az a kis csitri volt, akit az érdekelt,  hogy hogyan működik a világ és hogy ő maga,  hogyan tudja működtetni – mondjuk mimikai trükkökkel. De az eszközkészlete teljesen megváltozott, ez fáradt törődött arc, a fénytelen őszes haj, itt-ott diszkrét zsírpárnákkal bélelt alkat… nos, ez nem a megszokott eszköztár. Vontatott, nőiességet-, dinamikát nélkülöző mozdulatok...

Tényleg nem tudja, mikor eszmélt rá… De! Mégis tudja! Pontosan emlékszik, mikor jött rá erre! Egy esős novemberi reggel, munkába menet érte a döbbenet.  Ott, az átjáró kellős közepén hasított bele a felismerés.  S ha ez nem lett volna elég, mármint hogy az eszközei oda lettek, jött a hab a tortán: a kiürült az élete is.  Nem emlékszik pontosan, hogy hogy jutott át az úttesten. csak arra emlékszik, hogy a túloldal elérhetetlennek tűnt. Aztán, amikor átjutott, csak állt és nézte az a nőt, ott, a kirakatban, aki a legjobb tudása szerint ő maga volt. 

Ez nem lehet, hogy ennyi volt. Nem lehet vége. Még itt van! Még él! Igaz, egyedül van, az élete párja rég lelécelt, a gyerekek távol,  de ettől még nem kell elengednie az életet.  Eltartott mire lejutott idáig, előbb el kell gyászolnia mindazt, ami útközben szinte észrevétlen oda lett. És gyászolt. Míg meg nem unta, becsülettel gyászolt.

Aztán egy szép napon elővette a racionális énjét: a gyász ideje lejárt! Leltárt kell készíteni,  célt kell kitűzni és stratégiát-akciótervet kell összehozni. Határidők,  mérföldkövek.  Ilyen egyszerű.  A cél hamar megvolt: vissza fog kapaszkodni az élet sodrába.  Élni akar és megélni helyzeteket, érzelmeket, örömöket és kalandokat.  A leltár sajnos siralmas lett. Alig volt amivel elindulnia; s ennél csak az akivel volt kevesebb. Ehhez igazította a stratégiáját. Előbb magát kelleti összeraknia. Pontos tervet dolgozott ki. Elhatározta,  hogy semmivel nem fog kapkodni.  Egyetlen dologban volt biztos, hogy idővel megjön az eredmény.  Mozgás, az kell a testének,  hogy a fizikai erőnlét visszatérhessen. Nyelvet fog tanulni, az majd felrázza az elméjét. És mindezt valami klubban teszi, hogy a kapcsolatait is el tudja kezdeni építeni. Másfél év elég lesz, gondolta akkor - és íme! Itt az eredmény.  Még nem megy tökéletesen az olasz, de nyaralni meg egy csapat nőcivel az olasz tengerpartra. Micsoda izgalom.

...és az este bepakolt. Hamarosan indulás. Csak a rövidnadrágot itthon ne felejtse, most hogy ilyen formásra küszködte a combját és a vádliját.


lejegyezte: ebarátnőm

2016. augusztus 19., péntek

Hídfoglalás - ajánló



Ilyen még nem volt Budapesten, vagy legalábbis én nem emlékszem rá. A Szabadság híd felújítás miatt lezárásra került és a népek, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, birtokba vették a hidat. Elfoglalták, nap mint nap, újra és újra elfoglalják, rátelepednek, piknikeznek, táncolnak, tornáznak rajta. Felmásznak a híd pilléreire, bár ez tilos és erre tábla is felhívja a figyelmet, erre senkit nem biztatnék, de a hídon heverészni, bandázni, időt tölteni lehet. A felújítási munkák nem a hídon, hanem a hídfőné zajlanak, így gyalogosan, biciklivel, rollerrel szabad bejárás kínálkozik, viszont autó és egyéb jármű nem mehet fel a hídra. Pont ez az oka a hídfoglalásnak.
 
A város lakói nyugis helyeket, tágas, lehetőleg víz közeli tereket keresnek, olyat ahol kicsi a forgalom vagy teljesen autó és jármű mentesség van. Azok a helyek, amik ilyenek (Kopaszi gát, Római part stb.), zsúfolásig megtelnek ilyenkor a jó időben. És most itt van még egy lehetőség a belváros és a Duna kellős közepén, mert a hídon héderelni cool, és ez vonzza is korosztálytól függetlenül a városlakókat.

A hídon nem csak magánszemélyek látták meg a lehetőséget egy kis ejtőzésre. Számos program szerveződik. Amikor ott jártam éppen táncóra (salsának néztem) zajlott. Hatalmas feeling lehet a Szabadság hídon salsazni :)
 
De találtam jóga órákat is, amiket az oktató a Szabadság hídra hirdetett meg. Az érdeklődés óriási, a héten megtartott jóga órára kb 600-an mentek el. Az eseményről külföldi hírműsorok is beszámoltak. A következő alkalomról itt olvashattok:

A hídlezárás augusztus végéig tart, még van egy kis idő kihasználni a lehetőséget. Menjetek, próbáljátok ki, ha nem akartok jógázni, vagy salsazni, akkor csak egy sörrel, szendviccsel, pléddel, polifoammal vagy amivel kedvetek van a Szabadság híd közepén ejtőzni egy nehéz nap után vagy hétvégén.

lejegyezte: sziluett

2016. augusztus 17., szerda

Miért éppen a Skót felföld?



Ezen a nyáron régi álmom teljesült, és végre eltölthettem 10 egész napot a Skót Felföldön. Az időjárás kegyes volt hozzánk, és csak egyszer áztunk el az esőben, valahogy az összes többi alkalommal éppen buszon, kocsiban vagy vonaton ültünk. Skóciát, és azon belül a felföldet egyetlen szóval tudom jellemezni: meseország.

Hogy miért utazz a Skót Felföldre?

2016. augusztus 15., hétfő

Menjünk haza - bepakolós!

Jó itt neked? Jó, csak… Mi baj? Menjünk haza? Hát, nem is tudom? Haakarod, mostlehet! Ok! Nem bánom! Menjünk! Mikor megyünk? Amint minden rendben. Mikor lesz mindenrendben? Hamarosan! Most már hamarosan van? Mégnem. És most? Ésmost? Ésmostésmost? Az, hamarosan van; most mindenrendben! Megyünk.

Tervezek, leírom, megvalósítjuk! Ok. Ez kell, meg ez, meg ez; és listám is van! Ok. Elkezdtem a pakolást! Ok! Számozom, mérem, rögzítem a felhőre. Ok! Ma kettőt bepakoltam! Hurrá! Bontsunk pezsgőt! Neizélj! Hol az ingem? Bepakoltam. Kivegyem? Mindegy, majd veszek másikat. Ma is kettőt! Ok! Ma is hármat.

2016. augusztus 8., hétfő

A túlfogyasztás napjára

Most olvasom, hogy alig néhány nap és ismét a jövőnket kezdjük el felélni. Pedig a világ igen kis százaléka az, aki megengedheti magának a túlfogyasztást, na de ez a kis százalék olyan dühödt erővel fogyaszt, hogy ijesztő nézni. Igen, tudjuk, hogy a fosszilis-üzemanyag készleteink végesek – sokan ráhajtottak, hogy még idejében, szépen megtollasodjanak belőle. (És sikerült is nekik. Mi balgák, pedig békésen bééégettünk.) Igen, tudjuk, hogy a fás területek regenerálódása nem hipp-hopp történet, és hogy marhából nehezen lesz oxigén. És igen, azt is tudjuk, hogy mindennek ára van, hogy olvad, sorvad és romlik az élőkörnyezetünk.

2016. augusztus 3., szerda

Beni


A most következő történet teljes mértékben kitalált. Minden egyezés a valósággal pusztán a véletlen műve. De tényleg!

Barangolok a neten (sose szoktam). Csak úgy lógok a szociális hálón, és bele-bele kukkantok abba, amit a „kék-fehér” kegyeskedik megosztani velem. Néha teszek egy-egy akaratlan vargabetűt. Rákattintok arra, ami megfogja a szemet. Szeretem a biztató híreket. Egy pozitív hír alatt megfogja a tekintetemet egy hosszabb bejegyzés: „Mostanában, sajnos, gyakran járok kórházba (…) és itt ismerkedtem meg egy tüneménnyel. Bemutatom nektek; azt hiszem, az igazi nevét nem lenne tisztességes ide kiírni…én Beninek hívom. Nincsenek szülei, nevelő otthonban él. Épp a kórterembe voltunk reggel, amikor behozta őt egy nevelő és letette az ágyba; őt, meg a kis ruháit. Aztán azt mondta, hogy „szia”, hátat fordított és elment. A kisfiú csendbe volt, nem szólt egy szót se. El volt a kis ágyban. Aznap már meg is volt az orvosi beavatkozás nála.

2016. augusztus 1., hétfő

Az élet show-ja

Egy szürke hétköznapon kisfiamat vittem külön matematika órára. Erősen fújt a szél és csepergett az eső. Az óra után, szokás szerint, az autómban vártam rá a parkolóban.
Jött is a gyermekem, de közölte a szomorú tényt, hogy elfelejtettem az óra díját elküldeni a tanárnőnek. Előkotortam hát az összeget a pénztárcámból, és odaadtam. Kisfiam szaladt a pénzzel vissza a tanárnőhöz. Az autóban velem volt kisebbik gyermekem. Amíg várakoztunk, hirtelen szokatlan jelenetnek lettünk szemtanúi. Egy férfi kiugrott az egyik földszinti lakás ablakából, felvett valamit a földről, majd olyan gyorsan, ahogy kiugrott, vissza is mászott a lakásba. Ezen aztán jót kuncogtunk a gyerekkel: Tiszta őrület! Milyen emberek vannak! Csak úgy ki-be ugrálnak az ablakon.