2016. szeptember 28., szerda

Japánban jártam



Soha nem gondoltam volna, hogy eljutok Japánba. Már a kínai utazásom is hatalmas dolog volt számomra, akkor azt gondoltam, egyszer volt Budán kutyavásár, de a sors kegyes hozzám. Idén egy szerencsés csillagállás folytán 12 napot töltöttünk el Japán déli részén, Fukuoka városban (lakosainak számát tekintve közel Budapest méretű).
Az utazás előtt rövid idő maradt arra, hogy utána olvassak és ráhangolódjak az útra, bár a hangolódás kb. úgy nézett ki, hogy az első másodpercben amikor a lehetőség felmerült, majd ki ugrottam a bőrömből, akartam, vágytam és nagyon-nagyon érdekelt. Az ország, a kultúra, az emberek, az építészet, a gasztronómia, egyszóval minden-minden annyira más, annyira különböző az Európaitól, hogy az már szinte varázslatos, nekem legalábbis. Azt képzeltem, hogy egy teljesen más kultúrába csöppenek majd, ahol egyik ámulatból a másikba esek, és ez pontosan így is lett.

Most megpróbálom a rengeteg élményből összeszedni az AHA dolgokat, különös tekintettel a szabálykövetésre, tudjátok azokra gondolok, amitől tényleg ledöbbentem. 
Először is nincs rá szó, hogy mennyire udvarias, toleráns és szabálykövető a hozzáállásuk. Amit a filmekben látunk, hogy a metro kocsi előtt szabályos, rendezett, érkezési sorrendben kígyózó sorokban állnak és mindenki kivétel nélkül az előtte érkező után áll a sorba, az igaz. El tudjátok képzelni, hogy nincs tülekedés (de egy pici sem) nincs vállazás, könyöklés, kilépés, taszigálás? Japánban nincs. Fegyelmezetten állnak sorba mindenhol, nem tolakszanak, nem lökdösődnek, nem furakodnak. Akkora élmény ez a mi nyugati „ha egy centivel is, de én legyek előrébb akkor is ha később érkeztem” szellemünknek, hogy napokig nem tudtam betelni vele. Egyszerűen élveztem, hogy nem kell aggódni, igazságosan és tökéletesen rendezetten mindenhol sorra kerülök.
Aztán az útburkolat javítások. Nem hittem a szememnek, minden munkálatnál van egy dedikált ember, akinek az a dolga, hogy figyelmeztessen. Egyenruhában, világítós bottal, mutogat, hogy a gyalogos, autós lássa, hogy ott munka folyik. Felhívják a figyelmet, és aki oda van rendelve figyelmeztetni, az kérem ott áll a jelző botjával, az nem kóricál össze vissza, nem támasztja a lapátot, nem cigizik az út szélén a padkán ülve, nem trécsel a targoncással meg a markoló vezetőjével, mint itthon, hanem mintha az ő munkája lenne a legfontosabb dolog a világon azt csinálja amivel megbízták, figyelmeztet mosolyogva.
Mindenhol „énekelnek” a jelzőlámpák a látássérült emberek átkelését segítve, a legkisebb kereszteződésben is. Mindenhol van lift, a mozgássérült emberek feljutása a metrobol egyszerű, az útpadkák sem jelentenek akadályt, nagyon figyelnek a megváltozott képességű társaikra. A látás és mozgássérült embereket előre engedik a legzsúfoltabb bevásárló központban, vagy állomáson is.
Az áruházakban, éttermekben, szolgáltató egységekben ha esik az eső ingyen (!) elvihető esernyők vannak kirakva, ez sem rossz, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy másnap mikor már nem esik az emberek becsületesen visszaviszik az esernyőt oda ahonnan kapták, hiszen ha legközelebb esik majd újra elhozhatnak egyet.
 
Az metro megállókban és buszmegállókban, de a metro kocsikban is, az idősek, várandósok, és kisgyermekesek számára kijelölt helyekre nem ülnek le, azok akik nem ebbe a három kategóriába tartoznak. Ezek a helyek szabadon várják azokat, akiket a szabály szerint megilletnek.
Nincs falfirka, nincs szemét. Döbbenet, de szemetes sincs az utcákon. Az újra hasznosítást nagyon komolyan veszik (mint minden más szabályt) olyannyira, hogy az utcán keletkező szemetet állítólag hazaviszik a japánok és otthon a szelektív hulladékgyűjtés szabályai szerint szétválogatva dobják ki. Igen, döbbenet, de elcsomagolják a táskájukba a csokis papírt és a használt pzst, az erre a célra tartott szemétgyűjtő zacskóba és otthon dobják ki. Nem tudom megerősíteni, hogy tényleg ezt csinálják csak azt, hogy szemét nincs a városban.
A gyerekek, 4, 5, 6 évesek (nehéz a korukat megállapítani, de maradjunk annyiban, hogy kicsik) egyedül mennek oviba, iskolába ebben az akkora városban mint Budapest (döbbenet). A szülők tudják, hogy a többi ember betartja a szabályokat minden körülmények között, nincs mitől félteni a kicsiket, nincsenek rosszarcúak, sem alkoholisták, sem hajléktalanok, sem naplopók, sem idegbeteg rohanó autósok. A gyerekek táskáján van egy név és cím ahol értesíteni lehet a szülőket de a bizalom abban, hogy nem lesz baj és a közösség éppen úgy vigyáz a gyerekükre mint ők a másokéra, megvan.

Végül a ne lopj szabályról az utolsó "sokkoló" infó. Mindenféle márkájú, értékű (köztük több százezer Forintosak is) biciklik sorjában, egymás mellé leállítva a metro megállók mellett lakatok, bilincsek nélkül, szabadon otthagyva és lássatok csodát este ott találja a tulajdonosa, ahol reggel hagyta. Elképzelhetetlen ugye? Nem hittünk a szemünknek, kerestük, hogy hol a lakat, hol a megoldás ami nem engedi, hogy ellopják, de nem találtuk. Budapesten egy értéktelen de működőképes biciklit is ellopnak fél órán belül (lehet optimista voltam) ha nincs masszív, vághatatlan bilinccsel lekötözve, az értékesebbeket pedig annak ellenére elviszik, hogy a lakatgyártók zsírosra gazdagszanak a szuper lophatatlan kütyükön. A tolvajok megoldják. Japánban ez másként van, nem lopják el, használati eszközök és a másik tulajdonának tisztelete olyan erős, hogy fel sem merül, hogy elvegye. Helyieket kérdeztünk arról, hogy előfordul-e lopás a metro bejáratok előtt hagyott bicikliknél, azt válaszolták: "neeeeem, dehogy, azzal mennek az emberek haza, ki lopná el a másikét. Olyan előfordul, hogy véletlenül a másét viszi el mert fáradt, sötét van de másnap vissza viszi"...

A szabálykövető élet, hogy is fogalmazzak egyszerűen nyugtató. Elűzi a stressz egy részét, legalábbis az abból adódó részét, hogy ilyen kicsiségeken mérgelődjünk, hogy valaki elénk lépett a metro ajtónál és ezért nem fértünk fel, vagy előttünk került sorra a Postán pedig utánunk érkezett, vagy ellopta a tulajdonunkat amire szükségünk van mondjuk a munkába járáshoz. Japánban sorszámkiosztó automata nélkül is mindenki tudja, hol következik ő és a hol a másik, tiszteletben tartja a mások idejét és tulajdonát és ettől valahogy nagyon jó érzése támad az embernek. Én nem mondom, hogy a szabályok megszegése nem élvezetés olykor, de a betartásuk adta nyugalom és jó érzés a megszegésükkel magunknak és másoknak okozott izgalommal és idegességgel nem összemérhető. Ottlétünk alatt én nagyon könnyen váltottam erre a szabályos létre, és el tudnám képzelni az életet hosszú távon a szabályok ilyen mértékű betartásával.

lejegyezte: sziluett

2016. szeptember 26., hétfő

A szabályok és az élet

A nagy búvárkodós időszakom nagyjából két év volt az életemből. Kora tavasztól késő őszig jártunk le a tengerre. Időnként szinte hordákba verődve, máskor kisebb csoportokban, de folyton a nagyvíznél lógtunk és merültünk. Egy csoportos mélymerülés alkalmával túlságosan mélyre merészkedtem. 

Köztudott, hogy a maximálisan engedélyezett mélység 40 méter, annál egy centivel sem több, mert komolyan megbüntethetnek érte a helyi hatóságok. Szigorúan vették ezt akkoriban is, és gyakran rajtaütésszerűen ellenőrizte a vízi rendészet a merült mélységeket.

2016. szeptember 23., péntek

Kiállítás ajánló - Modigliani

Olaszországban született; és emiatt vagy nem, de habzsolta az életet. Igen, kipróbált mindent, jót és rosszat, amiről azt gondolta élményt, új életérzést adhat neki. Hogy csupán csak azért, mert szerették az istenek, vagy ő szerette az Istent(?) (Amadeo), vagy mert nem volt tökéletesen egészséges és tudta, hogy nem fog sokáig élni, vagy egyszerűen tudta, hogy az életet élni kell? Ki tudja ma megmondani? 

De elképesztő, hogy harminchat év alatt megélte a mennyet és a poklot és közben alig egy évtized alatt egy egész életművet alkotott. …és nem is akármilyent! Férfinek sem lehetett utolsó, éltek és - szó szerint - haltak érte a nők. …és aki utánaolvasgat láthatja, hogy nem akármilyen nők fordultak meg körülötte. 

Azt hogy ezek a nők „vakok” lettek volna az csupán csak rosszindulatú feltételezés. Bár

2016. szeptember 21., szerda

Elmúlás

Kezdhetném az ősszel, de ez olyan unalmas, nem? Tudjuk, látjuk, megéljük. Van, aki szereti és van, aki elfogadja - leginkább, mert nem tud jobbat. De aki szereti, az is nehezen viseli szerintem ezt a borongós, hirtelen jött hűvöst, mely mintha le akarna rángatni bennünket az álmok világából: nem kedveseim, nincs örök nyár, de még olyan sincs, ami hét évig tartana, csak a mesébe – vagy a sorozatokban (hi-hi-hi).

Szóval itt vagyunk, hogy elmúlás. Szomorú, lehangoló és megfellebbezhetetlen. S ha mindez nem lenne elég, az álompárnak is annyi! De tényleg! Nektek nem ők voltak a non plus ultra? A szuper nő és a hiper pasi? Jolie és Pitt azaz Angelina és Brad... kiről másról beszélnék? Mondjuk, már a Jeniferrel való szétválást is zokon vettem. – Helyes volt az a nő, neem? – De megbocsátottam. Van az az Angelina, akiért dobni lehet Jenifert. És aztán

2016. szeptember 19., hétfő

Nyomdafestéket sem... - Tűröm?

Köztudott, hogy az ember nagyon könnyen alkalmazkodik a környezetéhez; egyszerűen megszokja azt, ami van körülötte. Ha pedig megszokta, már nem zavarja az, ami korábban nem volt komfortos. Tudom, így van ez a szagokkal, az ízekkel, a fénnyel, a hangokkal, testérzettel; igen, mindenik érzékszervünk képes erre. Azt hiszem az én fülem, egyszerűen kilóg a sorból. Én nem tudom megszokni a nyomdafestéket nem tűrő szavakat.

Mondják, nincs másik olyan nyelv a földön, amelyiken olyan cifrán lehetne káromkodni, mint magyarul. Hát kérem, én erre nem vagyok büszke! Tudom, hogy szép és gazdag a nyelvünk, de nem hiszem, hogy szitokszavakban kellene mérni ezt a csúcsot. Pedig hallgassunk csak bele magunk körül bármilyen élethelyzetbe. Mit hallunk? Na, ugye?

2016. szeptember 16., péntek

Filmajánló: Az ember, akit Ove-nak hívtak

Kedves-vicces-bús történet egy nyugdíj előtt álló, de éppen a munkahelyéről elbocsájtott, kissé vagyis inkább nagyon mogorva, zsörtölődő, szokásainak élő férfiről, akinek az életét alaposan megváltozatják új szomszédai, egy macska, és az, hogy valahogy sosem sikerül meghalnia, bármennyire szeretné is. 

Kedvenc mondatom a filmből: „Hogy lehet négy nullás autóval járni? Az 5. nulla meg ott ül a kormánynál!”


Kinek ajánlom?

2016. szeptember 14., szerda

Iskola!!!

Nos, megvagyunk! Még - úgy tűnik -, jól megvagyunk.

Túl vagyunk az első héten az iskolában. Minden volt ebben kérem szépen! Minden, ami egy tisztességes nebulóval megeshet. Volt korán kelés - sok-sok nyüszögéssel és későn fekvés - pajkos kuncogással és persze korán fekvés – némi panasszal és későn kelés - eszeveszett vágtával. És volt bevásárlás hossssszzzzúúúúúú listával és füzet-könyv borítás elég sok ragaccsal. 

Aztán volt szoci-fogi ollóval, snicerrel, nyomdával, tollal, ceruzával. Persze, egy másik hasonlóan lélekölő jellegű tevékenység, amit a nebuló anyja nagy-nagy odaadással és szeretettel hipp-hopp elvégez, az a nevek beírása mindenbe, ami mozdítható, és ami nem mászik magától a gyerek után. Hiába minden igyekezet és odaadás!